Gyámolatlanok

De szép volt,

de édes mámor
megülni a csend lovát,
sörényébe kapaszkodva
órákig így szeltük át
a világfájdalmat vacogva,
csizmánkat felsarkantyúzva,
rúgtuk csillagok porát.

Igazából a lovammal
vigadoznom kéne,
lakatot szerelni fel
a díszes kötőfékre,
mikor az árnyékát nézi
közös istállónkban,
megpaskolom, elhiszi tán
gazdája is jól van.

Éhét enyhítem, ha szénát
dobok még elébe,
ne higgye azt elfogyott
a jól megszolgált bére.
Vizet is kap kék vödörből,
megissza a pára,
szétprüszkölve köszönömjét
egyetlen ruhámra.

Hálás szívem megdobban,
patkóját ha hallom,
dobrokol ő csendesen
az aládobott almon,
mint aki még vágtatna,
s tán szólni is akarna,
csalogat barna szemével,
rántva fejét balra.

Nem repülünk jó barátom,
nézzük egymást csendben,
más lovakkal poroszkálnak
fent a fellegekben,
magányos vagy, unalmas vagy,
szőröd ápolatlan,
maradjunk hát meg egymásnak
mint két gyámolatlan.