A költő alszik

Ki olyat lát, mi másnak képzelet,
hangyát ki küzd, mint élő gépezet,
győztesen kapaszkodva a mába,
sebesen lohol hat kis apró lába,
megírja ezt ki csillogó szemét
a teremtett világra miattunk tárja.

De jaj, ha szemére ködös fátyol ül,
s tollát elejtve elszenderül,
nem írja meg a pók miként szalad
asztalán el, s húzza ezalatt
a semmiből a valami felé
a vékonyka cérna életvonalat.

Ha elalszik hiába csörren meg a légy
lába alatt a sztaniol papír,
hiába reccsen nagyot a bútor,
mintha valaki benne konokul
inget keresne, s a ruhamolyok
mellé szegődnek parfümillatok.

Ablakában, ha pattan az üveg,
fogócskáznak bent éjjeli neszek,
a költő alszik, s álma üres kút
fenekén nyitott álomalagút,
ahonnan vissza tán sohase tér,
nem írja le az mennyire mély.