Ha nem lehet...

Fekete vattába csomagolt este
puha a föld, fehér anyaöl,
holt ágaival nyúlik a beste
szürke faág, míg bezörömböl.
Ablakra kúszó szenvedéllyel,
mint aki utolsó szó jogát kéri
nem törődve az engedéllyel:
gondolatimat száz tüske sérti.
Nem várva ezt, rút meglepetés,
ágynak dönt béna bánatom,
reggel lenne és csúf ébredés

mire a részeket összerakom.

Ha nincs tovább legyen gyors a vég,
s minden gondolat kerüljön el,
ha nem születhet meg az ami még
eljöhetne, de már nem jön el.
Nekem hiányzik, csak nekem fáj
ez a gyilkos kínszenvedés,
csak ülni, nézni ahogy a táj
változik, s jött a kirekesztés.
Már nem tartozom a valakikhez,
csak a némák tartanak számon,
magam is oly ritkán beszélek
lakat kattant beszédes számon.
Talán ha egyszer szemembe nézne
akit még hozzám terel a szél,
szavak nélkül is meghallaná,
amit a szám helyett szívem zenél.