Dadogás

Nem rég még izzó parázson jártam
hajamba fonva a holdsugarat,
ki hitte volna utolsó társam
nem kívánt percektől szült pillanat.
Mikor már kora hajnali fényben
cipőm keresem gyáván, vakon
és húznám a rolót a nap elé félve
ne keljen; sötétben szép e vadon.
Ismeretlenként visz ez a táj
ráncos kezével vihart kavar,
csillogó szemével int a magány,
őszt fest nekem és összezavar.
Nem találom még benne helyem,
visszafelé kacsingatok,
vészesen közel a téli verem,
szívdobogásom meg-megdadog.
Mintha idegen lennék s a rög,
ami e földön gurult velem,
kisebb lett, sáros, lassan pörög
ellenszélben, de viszi nevem.