áll egy fekete ruhás alak,
egyik kezében pórázon eb,
másikban szivar a legkényesebb.
Hallom, morog egy boldogtalanra
a lámpa másik oldalát látva
egy kéregető hajléktalanra,
akinek arca bánattól szántva.
Míg morog az elegáns férfi,
rongyába bújik a szerencsétlen,
- ma sem lesz vacsora -
szögezi le éppen.
Akkor egy garas a kőre koppan,
üveges szemében csillan földi gyönyör,
hálát remeg az öltönyösnek nyomban,
az meg csak néz, kit valami gyötör.
Már csak úgy magának teszi fel a kérdést
tudja-e a rend e koldus itt nyögdel?
Ki döntött így, hogy tűrnie kell sértést
elkeveredve megtaposott röggel?
Mint egy rakás ruha, úgy lapul itt csöndben,
meddig viheti tova rongy életét?
Élet-e ez vagy csak csúf mása
míg leheli, szívja lélegzetét?
Miért pont ő, és miért nem én?
Mi lenne, ha egyetlen napra,
az utolsón mi felvirrad majd rája
visszakaphatná emberi képét,
s úgy támaszkodna lámpaoszlopára.
Mint aki buszt vár, s zsebében fénykép
lapulna büszkén, rajta családja,
feleség, gyerek, lenne háza,
a házban egy asztal, mellette szék,
s gőzbe csalogná fürdőszobája.
Ha kevesebb volna, már az is elég.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése