A soron kívül

Előre vitt perzselő homok
mélyéből feltörő kis lábnyomok,
gyorsan haladtam, üldöztek,
hajtottak előre halotti torok.
Ha tovább sietnék elfutna mellettem
a sudár fákkal körbe vett mező,
- a ma, és hiába zúgnának megálljt a fasorok:
mögöttük várna nyugalmas temető.

Sok időt töltöttem régen
szélhordta zöld akáclevél ágyban,
kis kunyhóban, hová nem ért el
miféle zaj dőzsöl kint a világban.
Túl, a szőke rozs susogó asztalán
nem érdekelt a fekete felhő,
odaálltam sajátom alá,
ahol az áldás nekem csepergő.
Futottam, loholtam felnőtté érni,
téptem a nyarak kalász haját,
fűszálból, harmatból, homokból gyúrtam
össze a jövőm sárvályogát.

S aztán minden oly hirtelen váltott,
a szél meg beszél, fülembe danász:
- vigyázz:
lezizzensz, mint téli bokrok,
kivetve állsz, te letört faág.
S rád lépnek, reccsensz, megesz az idő,
fogai alatt széttörve maradsz
míg kiköp magából e boldog világ,
nyugodj, vagy magadnak átkot aratsz,
rád fagy és nem oldja le
kiizzadt, hangtalan, sajgó malaszt.
Mert körötted látszat a fák kopaszsága
hajtást ígér nekik minden tavasz.

Miért nem állhatok melléjük sorba?
Az ég ereje sem old fel panaszt,
s zúg a szél, támad, töri az ágat,
gallyá őröl míg ellep a haraszt.