Tengeren túlról

Éjjel oson, mint kísértet
mindenféle gondolat,
nem hallhatod, nem értheted,
mert csak nekem fontosak.
Nem bántalak nyavalygással
vagyok, ahogy itt hagytál,
hiszem, hogy ezt nem kívántad:
a sors engem kihasznál...
A jóság elhagyott embléma,
nevét gyakran dúdolom,
tőle fiatalabb néha
öregedő otthonom.
A zaj játszik az idegemmel,
végül a csend van fölül,
őt ápolom türelemmel,
megpihenni rám röpül.
Voltak viruló virággal
beszórt illatos napok,
mocsarak és tán hibákkal
a Teremtő megrakott,
kezem mégis azokhoz nyúl
kiknek szói lágy drogok,
bár élek a tengerentúl,
értik szívem mit dobog.