Szenteste

Sűrűn szórt, szép áldások között
Köszönt be ránk a csodás Szenteste,
Megérkezik az Isten-egyszülött,
Fűszereit a lelkünkre festve.
Jó kívánságtól hangos a szoba,
Olyan a ház, mint mennyei csarnok,
Boldog a csend mi elébünk szalad,
Könnyű a lét, mi eddig volt zsarnok.
Ünneplő lelkünk fénnyel öntözött,
Éber est mutat csóvás csillagot
Keressem meg az istállók között,
Ahol Isten emberré válhatott.
Karomra véve dalt dúdolgatok,
Felfigyel rám az ártatlan Szentem,
Megértem én e pillantás alól,
Nem én tartom, Ő tart meg engem.

Betűvetés hajtás nélkül

Élveztem, hogy megadatott
a szép írás gyakorlása,
de minek, ha szavam mit sem ér,
s az olvasó némán fütyül rája.
Megfogannak a gondolatok,
de nem csak úgy, légből kapva,
ok-okozat összefüggés
a leírt szöveg létalapja.
Leginkább magam együgyű
sorsa szülte a sorokat,
nem túlzok, sőt eltompítva
rovok le mondatokat.
Kitárni mindent nem merek
csimpaszkodva nyakakba,
egy vagyok ezer meg ezer közül
elvegyülve rím-oldatba.
Megadatott e gyötrő átok,
s agyam pihenni képtelen,
töri magát minduntalan
versen és a képleten.
Elvetettem hajnalonta
mi éjszaka kinőhet,
gondolatom között járva
koptattam a cipőmet.
Termékenynek tartottak
ezerarcú világban,
én meg kisírtam magam
értelmetlen írásban.
Egyoldalún, gyötrő sorok
között léptem botolva,
ahelyett, hogy színes tollért
mentem volna a boltba.
Kezem mohón árulkodik,
mit összehord siralmas,
szivárványból hozok pirost,
hogy ne legyen unalmas.
Nyilván nem voltam nyilvánvaló
sem rímben, sem prózában,
keresnem kell jó szavakat
az értelmező szótárban.

Égi fényben titok tárul...

Égi fényben titok tárul,
ha akarod, ha nem

egy szempár rajtad pihen,
ha nem hívod is keres,
életedért kezes,
kopog, ha nyugtalan

szívednek búja van.

Látja, ha csak megszokás
a karácsonyi ragyogás.
Csilingelő harangmámor
képmutatás a javából,
ezüst fenyőn fényesség,
ködös szemmel sír az ég.

Bent síket csend,
temetés,

kulcsra zárás,

remegés.

Csillagszóró,
az erekben
szikrákat vet az ideg,
s elterülve bent reked,
békességed nem leled,
szorítva a torkodat
szól a zene,
dal fakad,
(az utcákon könny fakad,)
mennyből angyal noszogat.

(Szalmaangyal törött díszben
tükröződik, szomorú,
van hol nincsen
ennyi sem,
enni sem,
csodaváró szemek fényén
reményből a koszorú.)

Halk kopogás,
tompa falak,
érkezés a zene alatt,
ajtóretesz mozdulatlan,
a lelkeden ólompaplan,
angyalarcú látogatód
pironkodva elhalad.

Részletek

Mindent leírunk, burkolva, vagy nyíltan,
a szép betűk veszélyét magamba szívtam,
szerelem édesek, elhalva ridegek,
felfűtenek, vagy tengermély hidegek,
Figyelemterelő önmutogatások,
szavak tettek helyett,
cseles nyafogások,
a lényeg a szó mögött,
az utolsó sor alatt,
felismeréskor ettől esünk hanyatt.
Apró betűs részlet
tarol, viszi a bankot,
lefejtve magáról a cifra betűs maszkot.

Megcsalatva a világgal

Örök advent gyertyalángját
csentem el, hogy felderítsen,
ha arcom íve így marad
változatlan melegítsen.

Jégvirágos ablak alatt
egy kékes érzés andalog,
lelkem kútját betakarják
angyalhajjal fehér fagyok.

Kitekintek lélegzetnyi,
sziromhulló csendben várva,
törmelékre bomlok akár
kőbe vésett angyalszárnya.

Mikor szálltam hintaágyon
szél kapott föl, elpihent,
szemeimből könnyeket csalt
mit lecsókolt ő szelíden.

Biztatóként ránevettem
kuszálja össze len hajam,
minden pirkadat azt súgta
a boldogságom zajtalan.

Megállt a szél, leoldotta
felhők zsákjáról a kötést,
eső hullott ónos szürkén,
majd jött lángveres pörkölés.

Ott ahol a csókok voltak
felbukkant néhány tűzgödör.
változékony időszikra
kihunyva száll el bőrömről.

Elvesztettem amit kaptam
mulandó kis előnyömet,
megcsalattam a világgal,
sajnálnak, mint legyőzöttet.

Könnyedén

megyek veled szemben élet
lehetsz komor vagy vidám
nem cserélem senkivel sem
ami vár a domb után
megfordítom volt utamat
átlépek a körömön
sérelmeim elfedezve
felfokozom örömöm
buzgón virrad hajnalonta
piros arccal éjre nap
felesleges felsorolni
mi az ami kimaradt
elhagyva a tétova tó
kihalt medrén vigyázok
ingadozó csónakjából
az életnek kiszállok
inkább lépek száraz porba
járok zörgő kavicson
szívem húrját lehangolni
senkinek én nem hagyom
bár ha élő szerenádot
játszana a zongorán
gyertyafényként mosolyogna
egy arc a tükör foncsorán

Csendes éji látomás

A csendes éj tán csendesebb lesz,
az istálló még elhagyatott,
felhők mögé rejtekezve
a tétova fényű csillagok.

Bentről nézve sejtelmesen
lebeg a sötét ég haja,
beburkolva rejtelmekbe
a csodát szülő éjszaka.

Mi lesz, ha most nem jön el
a betlehemi csillagfény,
ha elúszik a felhők hátán
az angyal, s vele a kék remény?

És mi lett volna, ha csendjét féltő
istállónk mélye telve van,
Mária szunnyadó Gyermekéről
nem tudjuk miféle terve van?

Majd hírt visz a  három király nép,
hogy kirekesztve megfagyott,
a Gyermek kit a szerelmes Ég
az ember kedvére adott.

Nekünk, rongyos szívvel élő
pásztoroknak pusztában,
kiknek a föld keményfát hajt
a szilaj élet bugyrában.

Gyenge kezünk, hogy faragna
kőből puha napokat,
hit nélkül szőtt takarónkkal,
hogy takarnánk be bajokat?

De volt nyitott szív,
kitárt ajtó,
szalmafekhely,
párás alom,
állatsereg,
és van csendes éj,
s van az éjben nyugalom.

Élve vagy ölve

Megcéloz Ámor,
a fájdalom bátor,
a behatolt nyíltól édes könnyek folynak,
s nem hiszed el e rózsaszín ködnek,
felszáll,
és gyötör a settenkedő
derűt lopó, közömbös holnap.

Lebegsz, mint puha sziromba bújva
tavasszal élő kicsordult illat,
virágot bont száz szűz liliomszál,
ámulatodban megbódult lény vagy.

S a nyíl, mely testedben boldogan feszült,
váratlan kitépve,
elereszt,
mielőtt újabb csodákat levedz
szíved a dobogó hatalom,
mert üres a céllövő övén a tegez.
Őrjít, szétmar az ölelő fájdalom,
új prédát lesve részekre szakít,
céloz és lő, Ámorral támad,
süket a fül,
a káprázat vakít.

Szemeid nélkül

Súlytalan ködben is hozott a reggel,
erővé vált bennem a szemed,
akkor is, ha elválasztottak
betonkemény kilométerek.
De levetted rólam, fogyott a láng,
mint kandalló tűz nyugszik el nyáron,
fél ezerszer elmondtam tán,
szemeid nélkül fázom e tájon.

Hideg van kint, hideg van bent,
imát lélegzem: van kegyelem,
ígéret-meleg a mennyei kályha.
Még ravatal csend ül a szívemen.
Remegnek fázón a völgyek és hegyek
mit formált rám az alkotó Isten,
venyige szárú törékeny létben
szemedtől vártam, hogy melegítsen.

Múltam hamuja tornyosul fel
eltakarva a tündöklő napot,
hogy elhordjam őket lehetetlenség,
mindenre magam kevés vagyok.
Zörög a fagy holt lugasaimban,
fájdalmat támaszt bennük a szél,
fehér és szürke színekben élek,
ízetlen, szagtalan támad a tél.

Magamért

Távozásod óta sokadszor érzem,
búcsúd, ha lett volna nem sajogna vérem,
szádon néma lakat, semmit sem üzentél,
tél szakadt rám rólad, jéghideg, üres tél.

Hirtelen törött le időnk mutatója,
megállt a térben sok közösnek hitt óra,
kétfelé roppanva a részed leesett,
porba hullt, elfogyott, semmivé elveszett.

Legtöbb csonka percem céltalan ténfereg,
üregesek, mint heges himlőhelyek,
egyszemélyes út vár túl a vasajtón,
tétova lettem, mint liszt a szakajtón.

Elfogyok, majd visszaömlök halkan,
üres suhanásom még magam sem halljam.
A társam én lettem, különös egyveleg,
magamtól magamnak sok mindent elveszek.

A hajnali friss sóhajt magamnak kínálom,
magamat gyógyítom, hogy nekem ne fájjon,
magam szuszakolom satuba a kezem,
gyilkolom magam, hogy nekem jobb legyen.

A hervadó éjről

Harcol az ember bajnokot játszva,
agyában őröl gondokat, szókat,
esti körútját hajnalig járva
megmosolyogja a napraforgókat.

Inog az árny, majd sétál a fénnyel
távolra, hová szem nem tekintett,
talán majd, ha az utolsó tűz
a mereven tág pupillán keringhet.

Nem rándul össze a zöld írisz széle,
benne a külvilág homályos, álló,
egy kézre vár a nem rég csillogó
aprócska gömb, a hű égbelátó.

Ígéret nem volt a keresztlevélben
meddig jár körbe rajtunk az árnyék,
meddig fest koronát fölénk a Hold,
fényében kinek leszünk királynék.

Fejünkre lassan szürke por hullik,
vitrinben hervad a virág fejék,
a játékszabály, ha fordul a kocka
kattanva megáll az időkerék.

Rendmánia

Testemben élő siralom ház
épült fel kapott kudarc kőből,
ölre mennek az indulatok
hadakoznak, mi marad végül.

Tárgyak, ékszerek
végül az emlékek
elvegyítve sárral, porral,
összetapadva kiáltoznak.
Várok egy locsoló hígítóval.

A hígítóm betűkké váló tinta,
kiöntöm rájuk oldódjanak,
agyam zugából, szobám sarkából,
ami már nem kell, kotródjanak!

Üres álmokat ringató ágyak,
öblösen tátongó kofferek,
ruhák, rongyok, cipők, dobozok,
megigéztek, mint szent totemek.

Rendet vezénylek előbb csak kint,
lejtősre váltom a visító sínt,
rendezek bent is, kigyúlt a villany,
suta fejemben táncoló kín van,
rendmániámban csendem segít.

Hiába érzések, ócska lomok,
a sepregetésben vagyok konok,
felkavart porban felmosóm csobban,
úr vagyok végre a lebontott romban,
glóriám felrakva takarítok.

Hűség

Egy társam velem maradt még,
korai, piros, halvány bársony ég
surran be mellém zárt ajtómon át,
hessenti el az éji álhalált.
Vad álmom nyomban feledem,
pihen vad éji képzetem,
félénk fény lesi a szobát
megülve fellegek lovát.
Fejemre új ezüstöt hint,
rejtené előlem a kint,
tudhatná már a kis ravasz
felmérek minden kis szakaszt.
Ami jár elkövetelem,
nincs az a szörnyű gyötrelem
amivel ne birkózhatnék,
- vigyorogj sátán ivadék!
Hiába kísértesz engem,
imalakat van szívemen,
őriznek gyermek angyalok,
míg hajnal kél értük harcolok.

legyőzve

kezem a vastól nehezebb
nem írtam kolduló levelet
tollamból éppen elfojt a tinta
hegyében rekedt életem titka
köd szakadt rám reménytelen
ellene nem keménykedem
szavak ízében: terelés
dús takaró a feledés
meghalt a jövő ígéret
nem maradt mellém kíséret
ki hallgat az dönt: nem segít
legyőzve szavam nem hevít
a csend fájdalmat hegedül
maradok magamnak egyedül
kerestem füstöt hunyt tűzön
az álmokból kiköltözöm
a szép órák rugója elkopott
más ritmusban kattogott
percet-órát-éveket
szemem világa réveteg
arcom fénytelen állomás
voltam lidérces látomás
kárt vetettem bajt arattam
maradok szürke halhatatlan
átörökített szenvedés
kegyelem éhes megvetés
kíséri ziháló örömöm
hittem győzök a közönyön

Megvilágosodás

Egyedül indultam vándorútra,
az első kanyarban várt rám a szeretet,
ünneplő lélekkel anyámnak öltözött,
derűt ragyogtak a mélyre ült szemek,
megint egy lány, megint egy száj,
mosolya mögött tán sírással küszködött,
utólag ám bizonyos lehetek,
hogy senki ne lássa, mind ezen ügyködött.

S kérte a Napot árulja el magát,
így akart jót a drága, és a fény
csodáit hordta, ontotta lábam elé,
barangoltam kosárnyi kacattal.
Az alkonyathoz elértem én.

Seregnyi lom, gyűrött, ócska papír,
képeslapok színes kavalkádja,
levelek, naplók, különös kavicsok,
dallamok belőlem, s búsan vagy vidáman
szólani kezdtek e rossz zongorában.
Félévszázadnyi kottába gyúrt dal
helyet keres a föld nyomorában.

Egyedül indultam, s vagyok magam, ebül,
a Nap javaiban olykor, ha dúskáltam,
őszbe hajoltam kivűl és belül,
mint tehetetlen, vén, zörgő akácfa
nézek vissza a rőt koronára,
levelem zizeg, kérdésem felmerül.

Van-e a kincstárban petróleum lámpa?
Vak vagyok, egy szál magamat látom.
Kitaposott csizmát tartanak még itt?
Egyre fogy előlem az egyenes lábnyom.
Cukros kenyeret, anyám ízével
a Nap konyhájából kérhetek-e?
Éhes vagyok, korog a lelkem
a kanyarban rám váró szeretetre.

Pókviszony

Az ember kavargó szélhez hasonló
levegőt lehel át sarkomon,
s kérdezem ebben a szűk pokolban,
mitől gyűl ránc a homlokomon?
Ha elbújok minden rendben látszik,
ha meglát, velem hamisan játszik
feszítve feszesre húrjaim, és nem érti,
én nem leszek tücske a világ kanyargó útjain.

Az én utamon más dalok járnak
szájról szájra. Siratók.
Kinek szükség a nyoszolyája
éberen alszik, mint a pók.
De nem rezdül a körkörös háló,
nem érkezik egy kóbor légy,
mellem düllesztem ne lássák meg
a sok huszonnégy órás kétkedést.

Minek sorolnám, kinek sorolnám?
Egy pókot senki sem szeret,
annyira sem, hogy könyörületből
bedobna neki egy vaklegyet,
csak holnapig legyen ereje élni,
várva az ember megkedveli,
s a hálószövés tudományát,
mint szükséges munkát értékeli.

Életfogytig

Az éjszakák súlyos, ködös őszi lázban
topognak fáradtan ágyam elé,
végtelen űrből húzom fel lábam,
remeg a csend, mint kihűlt zselé.

Görbe vállfád lóg szekrényed ajtaján,
rajta egy törékeny molylepkeszárny,
szíveden szúrt a féltés szenvtelen,
szent fogadalmunk késélen táncolt,
a megfoghatatlan, sötét, reménytelen.

Nem segített sikoly,
nem segített csók sem,
kettőnk közé falat emelt az idő,
leharcolt életünk szögesdróttal fedve,
a magány két oldalán a férfi és a nő,
dagadt fájdalommal lelkünkben reszketve.

Nem értem máig, a csodánk hova lett?
Ki lopta el tőlünk, ki csúfolta meg?

Ha aludtál, titokban szobád előtt állva
torkomban izgett-mozgott a szívem,
hallottam kimért, mély szuszogásod,
halottaiból éledt fel hitem.

(Támadj fel újra könnyűvérű éj,
tisztító tűz, levegő keringj!
Szédítsük el mámorba az elmét,
mantrázzuk széppé gyarló vétkeink,)

Hiszem visszajársz még éjjelente, hogyha
órahangok közé tárgyak nesze perceg.
Mintha filmet látnék, könnyes arcom fogva,
karcsú fénycsíkban alakod az árnyék,
szólnod kell, súgd nekem, ha valami fáj még!

Pupillám tágul, szemhéjam merev,
elhúzod tőlem csontos, hűlt kezed,
az ablak szegélye körötted keret.

Az itt hagyott évek jajongva vonulnak,
ami kár volt tanulsággá érett,
szálkás végnapjaink simára gyalulva,
nem titkolom már előled, félek.

Születésed egy volt, életre kísérlet,
csüggedten állsz meg az ítélőszéken.
Megkezdett álmunkkal nem lehettél készen.

Remélek bölcs, égi igazságot,
utolsó perceid belül érted szóltak,
bűnbánatvásznadra nyomva tisztaságod
felbujtó erőid tőled elpártoltak.

Te ott, én itt feszengek a ködben,
darabokra hámlott életed fölöttem,
merev böjtöm húzva haladok, s eközben
írok, csak írok a feneketlen csöndben.

Menekülés a semmibe

Nézem az őszt, a haldoklót, a megnyúlt távolságot,
mint kukkoló les be az ablakon, ha nő után sóvárog.
Az eddig rejtett titkok már mind megsemmisültek,
így akartad, hát lábaid végleg elkerülnek.

Már nem találnál, ha összepakoltam kiköltözöm innen,
fonnyadó vörös levél alatt elolvad a léptem.
Összeseprem történetem, egy maroknyi szürke hordalék,
botránkozva a történteken gyűlik a bűzlő korhadék.

Menekülök a tükröm elől, muszáj rám förmedni,
megyek a csendbe, az nem háborgat, énem meg sem döbbenti.
Csak lenni kell, csak lélegezni, ritmust tartva, mélyebbre
a levegőt, mely rám szakadt, visszadobtál a semmibe.

A fa éneke

Visszanéznék, de ágaim
ellenzői a tekintetnek,
nem engedik, hogy rabja legyek
múltbéli súlyos eseteknek.
Négy ág nőtt karcsú derekamra,
magasba nyúlnak a gallyai,
neveltem őket szokatlanra
dédelgetve szép vágyaik.
Gyökerem erősen fogja a földet,
viharos napok odébbállnak,
bordás háncsom várva a zöldet
menedéke sok árva bogárnak.
Csiklandoznak, provokálnak
eltespedni nem hagyják testem,
csalfa lángjával kacsint a tűz,
sziporkázni hív jéghideg estben.
Vállamra szállnak varjúhadak
kárognak szét örök telet,
sötét rajokban, ha elsiklanak
szárnyuk fest, akár fekete ecset.
Fa vagyok, fajtám homokba szokott,
s ha rágja is tövem földszagú féreg,
egyenest állva nem alkuszok,
a fejsze előtt hajtok csak térdet.

Sápadt pillanatok

A tárgyak terhe mi nekünk marad,
s utánuk néhány sápadt pillanat,
a visszatekert időmutató,
törékenyen, mint a téli jeges a tó.

Hideg takarón bomlik a sötét,

fagyos paplannal betakar az ég,
fénytelenül a múltban nyomozok,
lehervadnak a piros mosolyok.

A szerelem szökőkút felett
kőszárnyú angyal távolba mered,
egyszer úgy láttam szívből mosolyog,
árnyékában fájva lerogyok.

Deres ruhában koldus kerti pad
ködben áll árván, s emberfiakat
újságpapírba göngyöl a halál,
fehérlenek, mint műanyagkanál.

Fa takart el madárnászokat,
ködben áll rejtve vallomásokat,
levélzörgésben törött rózsaszál,
viszi a szél, s az idő datál.

Vérrel festi a nap az eget,
takarják némán felhőkísértetek,
elmázolt arcán nyugvó éji krém,
veres kalapban búcsúzik a fény.

Fedezékemből

Selyemszállal font fényes napokat
változtatunk át keserűségre,
kiszáradt halak leszünk a tenger
tajtékzón tomboló habos vízébe'.
Aranypikkelyünk mélybe veszhet,
belepi hínár és sárga moszat,
feléleszteni úgysem lehet
a roncsokra törött szép álmokat.

Csak innen merek kikukucskálni
a sejtelmes líra fedezékéből,
fejemen sisak és mellemen vért,
bátrabb vagyok e felfedezéstől.
Dédelget ringató, kék kabin,
itt egyszemélyes az utaslista,
a legénységem is magam vagyok,
s ki parancsaimat utasítja.

Ha néha nevetek magamon,
csilingelnek fent a fények,
kristályként csengnek a hangrészecskék
mikor a légben összeérnek.
A volt lábnyomok ablakom alól
semmivé váltak, mossa az ár,
a csendből szívom mákonyom,
csodába bódulni nekem is jár.

S ha kiszakít innen a valóság
kíméletlenül fájdalmas karja,
keresem kabinom kulcsait,
hogy visszalépjek hol senki nincs,
aki a szavaim kicsavarja.

A tinta maszat

Átalakítom bús soraimat,
ha már a sorsomat nem lehet,
kihasználom hű jogaimat,
kezemben tollam az ecset.

Vonások,körök szép alakzatban,
tetszetős formában pörög a jel,
amit a kezem a pergamenre
észrevétlenül is rálehel.

Kiszínezett a restaurálás,
műértés híján ezt is szabad,
magán akció e beruházás,
mosolyt színlel a tinta maszat.

Velük lakom, általuk tudok
kiiktatni vad dolgokat
nyomtalanul, ha csendembe jutok,
nem szorongatják a torkomat.

Az űr teljessége

Ez az űr már kezd teljessé lenni,
telt és rám szabott bő takaró,
szép ívű csendben vétkezés sírni,
a könnyszivárgás nem helyénvaló.

Mi lehet ez? Miért kaptam én?
Kérdés motoz a koponyám falán,
fényes a csend, mint kitörölt edény,
túl vagyok ezernyi belső csatán.

Kínzása lenne bús tántorgásnak,
ha kopogva szaladna velem a cipő,
ez a hang tudom sértő a mának,
mit fölém dobott a hanyag idő.

Ábrándos üvegben pereg az óra,
hangtalan folyik a karcsú homok,
ügyet sem vetve a csendbehajtóra
tiltakoznak az útviszonyok.

Neked írok...

Neked írok, ki megnyitod lelkem,
nem vagy rest mellém letörpülve
összefonni a karod velem,
és itt maradsz mélyen elmerülve.

Neked írok, ki olyan, mint én,
egy, de a tömegből messzire látszik,
Rád is süt Nap a felhők mögül,
s a szél hangja Neked is dalt citerázik.

A szivárvány ugyanúgy szent szövetséged,
nem alkuszol a gazzal szemben,
bölcs a tükröd, s már kötelességed
olvasnod nyitott tenyeremben.

Egyetlen Vagy, pótolhatatlan,
egyszerre csend és kiáltás súlya,
közös világunk fortyogó katlan,
megmaradunk még összebújva.

Szememmel úgy látsz akárcsak én,
őszi fák ruháját bíborló gyászban,
reményt szít benned is minden levél,
mi ösvényemen lépted vigyázza.

Üzenj nekem a hajnali vörös,
pirkadó égből felszálló fénnyel,
ragyogjon Neked tűzként az idő,
és álmodban se gondolj a téllel!

Madárdal

Kis veréb tegnap éneket kántált.
Egyszer a viharban eltévedett,
villámba nézve elvakult szemmel,
élete szürkén kesergett vállán,
azt hitte fészkére megérkezett.

Régebben kezdődött neki a rossz,
akár egy lidérces, félelmes álom,
vakolat hullott, s kidőlt a fal,
túl rezonált a páros hullámhossz,
csalán vert tanyát a közös házon.

Gondtalannak épített várban
fejére tették a magány kendőjét,
s az, aki egyetlen volt a szívének
olcsó magvakkal, kalandra várva,
megrakta tollai titkos redőjét.

Itt maradt, szívén szigorú pecsét,
de fekete holló gyöngyöket hintett,
szemére szórva még szép szavakat,
hogy szárnyai alá rejthesse fejét,
a nagy madár köré reményt repített.

A fára ült, hogy közelről lássa,
csillogó tollát szálig érezze,
simogatta és becézte szívét,
annak, ki azért szállt le az ágra,
hogy lőporos mellényét átfényezze.

A kétféle sors szült más törvényeket,
vakon a veréb látni remélt,
nem akarta a fekete holló,
varázsolt köré egy történetet,
majd magára vont kék hűvös acélt.

A veréb arccal az ég felé kémlelt,
várta a fényes, nagy madarat,
felhő gyűlt köré és égi könnyek
hullottak rá, a nagy idő zsémbelt,
szorongva várt, az óra haladt.

Szeméről oszlani látszott a fátyol,
súlyos víz mosta dús hályogát,
az első fényben nézte a hajnalt,
s a langy harmat íze hitet kovászolt
visszakapni a múlt a zálogát.

Nem várja többé a hollót kertjébe,
másfelé szór az gyöngyszemeket,
áldott az eső és áldott a fény,
mint nyílzápor hullt a veréb szemére
megnyitva íriszén az ereket.

Minek is...?

Az a szem már nem isteni szem,
nem vigyáz kacsázó járásra,
elhitted egyszer,- te, bolond nő.
Lom lettél dobva a padlásra.
Sóhajtó űr vagy a sok érték,
a világra vergődő vagyon között,
minek is gyertya, ha van elemlámpa,
ócska pléd minek a paplan fölött?
Óriás mappák tömkelegében
kicsi notesznek nincs helye,
nem látszhat ki sem a lapja,
sem pedig kézzel írt belseje.
Sok kacat, sok buta kellék,
egy élet záloga mit sem ér,
ha vaskosabbak a jelen pilléri.
Elavult hidadban rozsda él.

Lélegezve

Szabad vagyok, senki sem tiltja,
hogy mélyre szívva levegőt vegyek,
fény is van itt, a szemem issza
zöld retinámról visszanevet.
Mosolygós ősz rázza a fákat,
tarka lombjait kacagtatva
bohóckodik nekem a szél,
hangjával meg-megmulattatva.

Talpam alá szőnyeget terít,
tűri a barna, kietlen út,
eltakarva a bombatölcsér,
amit a háborgás nyoma hagyott.
Színesre festett levélösvényen
haladok lassan, de haladok,
nem fosztanak az éjjeli fénytől
leporolt őszi csillagok.

Kit érdekel, ha hirdetőtáblán
áthúzzák tussal a nevem,
ha papírra írva mappába zárnak,
vagy elátkozzák a kezem?
Jogom van nekem is élni, írni,
születtem egykor, és valamit hagyok,
ha csendben is, ha magányban is,
Isten tervében egy rész vagyok.

Ember engem meg nem állíthat,
vállamról terhet sem adok,
enyémek ezek, izmomhoz szabva,
a törvényekben én megbízok.
Otthonomban, e szűk magányban
dorombol szívem vékony húrja,
nem sikolt soha a csalódottság,
hogy elrabolt múltamat megbosszulja.

Játék veszteseknek

Gyászra gyászt játszik velem a sors,
volt, aki elment, volt, aki elhagyott,
szívem és eszem nem értik egymást,
ellenem törve ütnek nagyot.
Szerencsém okolom ezért és nem mást,
a kezdő és osztó is magam vagyok,
új lapokért mondtam egy imát,
bukásaimból hullanak magok.

Megállt az idő, a percek haboznak
teljenek-e, vagy maradjanak,
utolsó partim is elveszthetem,
aduk nélkül túl kevés a lap.
Gyász helyett ászra és tízesre várok,
csak egyszer lennék az életben nyerő,
csak egyszer állnának mellém a számok,
mindent felraknék, én vakmerő.

füstölgés

tűzgyújtás után felszáll a füst
illatot leng a fehér ezüst
betakarja a gond-felleget
rózsaszín csendben a tested lebeg

tűzgyújtás után felszáll a füst
gomolyog körbe a keserű bűz
lemosni muszáj a kihűlt szagot
amit a lánghiány hátrahagyott

Bátortalan dal

A hajnal a kert alján
lassan felém lépked,
karját szürkén fáim fölé vonja,
mereng az égre
lesz-e ma végre
aki az életet
megöntözni fogja?
Bátorsága híján
alig marad velem,
elsöpri a reggel
kócos ölelését,
kék égi köpenyből
látszik a nap lába
rálép a világra
szórja köszöntését.
Kezdődik a robot
száz taposó aknán
lábunk is megtorpan,
csigamódon topog,
nyisd ki a szemed,
serkenj, emberiség,
szádat tartsd csukva,
s fülelj, halld ki zokog!

Sárga levél

hajamba kapott a szomorú szél
felborzolva a haldokló nyarat
árván kering a sárga levél
ígérte egyszer örökre marad

elfáradt órák törött percekkel
kattognak fejembe kínt
egyetlen szó nem hallik ide
megsüketülten bolyongok kint

a világból már semmit nem értek
nem nekem való a mosolygó rét
önelégülten rideg a nap
meghazudtolva a gyönyörű lét

élve maradni méltatlan érdem
elmenni könnyű a halál felé
megcsúfolva a színtelen őszt
nevess még egyszer sárga levél

Jöhetne még!

Fáradt hangon mesél a szél,
szinte az ágakon pihen,
elalél lassan a diólevél,
bízni kéne, de miben?

Jöhetne még valami forró
felfűteni a hideget,
jöhetne még egy utolsó nap,
amikor nem a dér csipeget!

Eltávolodva

Eltántorgott a terhes sötétség,
éj osont itt hagyva ártatlanul,
még harmat sem csillan a fűszempillákon
isteni csendben egy madárka szól.
Mit összehordott a tegnapi szél
helyére rakja a virító nappal,
lágy ölelés? Már több nem vigasztal.
Járkálj, te asszony fán levél zenél.
Szájadban aranyló homokszem reccsen,
a mohó kígyó, hogy bekerítsen
nyelvéről szisszen a biztalan kenyér,
de zablába zárva a vöröslő ajak,
panaszt sem sírnak a kiszakadt szavak,
járkálj, ha úgy kell vonszold magad,
akard, s a lábad a célba elér.

Szórakosgató

Fojtott tűzként füstölög
a szó, a gondolat,
éleszteni nincs időm,
küszködnék véle csak.
A jelenhez dörzsölve
szikrázó botom,
ki voltam én?- kérdezem.
Már magam sem tudom.

Napszámosnak daloló éles kaszaél,
ki susogva a szélben fűszálról mesél?
vagy talán egy szeg, mit korhadó kereszt
ereibe szorított? Ki értheti ezt?

Utolsó ítélettől elcsendesedő, 

a reménység tenyerén elevenedő, 

s egy újabb forgószél 

kegyelemből jön felém, 

felkap, és ha leesem 

már nem nyöszörgöm én.

Hirtelen halállal rögtön elmegyek,
hátra hagyom itt az emlékkönyvemet,
voltam én a sok között szórakosgató,
ha nem unalmas, hiszem azt, szórakoztató.

Mi Atyánk

Csak halkan kérlek, Istenem, beszélni fogok most Veled,
miért, hogy egünk feketén fest a képmutató világ felett?
Mi Atyánk, figyelsz? Fent a mennyben ülve,
fordítsd le bús tekinteted, néped szól Hozzád fényedbe gyűlve.
Nevedet buzgón szenteltetve várjuk a törékeny holnapot,
de áldatassék a felelet, mit e nép Tőled az imákért kapott.
Akaratodnak meghajolva, karodba karolva kérünk,
a mindennapi kenyerünk miatt engedd meg soha ne féljünk.
Vétkeinkről ne emlékezz meg, elég ha álmunkat viharként bántja,
és imádtassék akaratod, lelkünknek Neved lakatja, zárja.
Tiéd a világ, a hatalom, gyermek szívekhez kulcsot adunk,
dicsőség érte, Istenem, hogy szegényen is, de Veled vagyunk.
Ha fülednek fáj a keserű panasz, s ha Nevedet botolva bántjuk,
ne halld meg Uram, az embernek szól, s Téged okolva a sárba rántunk.
Bocsásd meg vétkünk, hogy nem mindig tudunk imát lehelni a homlokodra,
mi Atyánk, Isten a Te neved, életünk örökre birtokolja.

Gyász

Ha apák halnak zúgnak kertek,
összeborulva zokog a szél,
ha anyák halnak hullik a kertnek
lilioma, és szürkül a fény.

Ha apák halnak, árván maradva
rozsdál az erő gazdátlanul,
ha anyák halnak fekete sarat
törölget rólunk a csend-takaró.

Ha apák halnak szerény a kenyér,
morzsákra apad napról napra,
ha anyák halnak éhes a tenyér,
vágyna egy édes, halk vigaszra.

Ha apák halnak vörösre évült
szerszámok maradnak restek,
ha anyák halnak, értetlenül
miértből fonunk magunkra estet.

Egy lépés előre

Mint ítélethozó, ha gyilkolni készül
úgy nyomtad rám a párnázott csendet,
kidolgozottan a jövő tervéül.
Magamban szedem össze a rendet.
Hogy lefoszlott rólam a kíváncsiságod
akár az elásott fehér selyem,
súlyos lélekkel én továbbállok
ne kísértsen a szomjazó félelem.
Lopakodva hoztad a döntést,
alig tért be hozzám sütni a Nap,
egy suhintással jött a sötétség
megtalálni még elég magam.
Ki érti meg a sóhajtozásom,
ki ad a sebemre írul vigaszt,
ha senkivel én már nem parolázok,
s nem perelek. E csend elriaszt.
Visszafelé nézni, mint Lótné,
e nyár hegyén búsulni nem fogok,
megyek-megyek, tán utolérhetnél,
de megállani már nem tudok.

Szelíd vallomás

Lelkemben ül egy szelíd vallomás,
szenved és vérzik, mint Krisztus arca,
felkészületlen, s nagy jajdulást
hozott a szavak fájdalmas harca.
Az elengedés, a céltalanság
őrt álltak akár a csipkés bokrok,
felakadt rajtuk a gyámoltalanság
úgy lóg rajtuk, mint elavult rongyok.
Emlékeinket a múlt molya rágja
hajnalban szavaid dörögtek körül,
Te mondtad ki az Isten áldjon-t,
szívedben ennek sok ember örül.
Csak, mintha érzések tépik a csendet
itt belül s bomlik el az a sok jó,
mi tőled jött betakart puhán, melegen
mint hűvös napon egy hű takaró.
Maradni ott a szűk kamrában
hol nem fért a szívedbe szívem?
Elférek már a tágas magányban
mit rám mértél azt tovább viszem.

Gyarlóságomban én repülni vágytam,
s képzeltem kezedet melengetem,
letörtem, nem kell és a földhöz a vágtam.
Semmit sem érve már eltemetem.

Asaf Avidan - one day (lyrics in description)

Asaf Avidan ft. The Mojos – One Day/Reckoning Song (Egy nap/Elszámoló dal)


Nincs több könny, a szívem kiszáradt,
Nem nevetek és nem sírok,
Nem gondolok állandóan rád,
De ha mégis – azon tűnődöm, miért.

Egy nap baby, majd megöregszünk,
Oh baby, megöregszünk,
És gondolj bele, mennyi mindent mesélhettünk volna.

Egy nap baby, majd megöregszünk,
Oh baby, megöregszünk,
És gondolj bele, mennyi mindent mesélhettünk volna.

Egy nap baby, majd megöregszünk,
Oh baby, megöregszünk,
Oh baby, megöregszünk,
Oh baby, megöregszünk.

Egy nap baby, majd megöregszünk,
Oh baby, megöregszünk,
És gondolj bele, mennyi mindent mesélhettünk volna. [2x]



One Day

No more tears, my heart is dry
I don't laugh and I don't cry
I don't think about you all the time
But when I do – I wonder why

One day baby, we'll be old
Oh baby, we'll be old
And think of all the stories that we could have told

One day baby, we'll be old
Oh baby, we'll be old
And think of all the stories that we could have told

One day baby, we'll be old
Oh baby, we'll be old
And think of all the stories that we could have told.

One day baby, we'll be old
Oh baby, we'll be old
And think of all the stories that we could have told.

Ilyen az élet...

Pillangó volt, mint egy tarka álom

hangtalan kopogott reá a halál,
színes szárnya, mint lehullott vár rom
virágszirmok alatt bomlásra vár.
Ilyen az élet,

hervad a szépség,
levedlésükből kérdez a talány,
átváltozásban múlik egy élet
undorító lett, de merészen vagány.
Hernyóként siklik a házfalon végig,
szunnyadni indul, keresve lukat,
bábozódáshoz útját nem védik
emberek nyomják rá talpukat.

Viharban

Vihar akasztja körmét a fába,
cibálja, mintha vámot venne,
szakad le csomókban vén koronája
örülne most, ha kopasz lenne.

Kopasz lenne, és törzse mint kereszt
felmutathatna a megsebzett égig,
villámok cikáznak tépett fellegen,
vészjóslón hullva a föld hátán végig.

A föld hátán végig hasal a kalász,
férfihad csomagol, vége a napnak,
kiszikkadt kézzel a fűben kaparász
nem lelve helyét dörgő panasznak.

Dörgő panasszal szárad a homok,
sivatag színben fürdik a határ,
esőért szalad ráncba a homlok,
zsolozsma hangja a szelíd talár.

Alvó gyertyaszál

Mint gyertyaszál a díszdobozban,
fénytelenül, de világni készen,
lángot várok nem tolakodva,
izgulok..., el ne késsen!

Minden papír zizzenésre
éber kanócom megremeg,
kinyitják tán a dobozom,
s egy gyufaláng fénye rám remeg.

Az árnyékból villanás pásztáz körbe,
mérgesen hasít, puhatolózva,
célba veszi a díszdobozt
éles nyalábbal reflektorozva.

Csalogva cikkan a vakító csend,
merev a védő, bársony bélés,
olvadhatnék, de hosszan tűröm
egy cseppekben folyó gyertya létért.

Glóriát!

"Mondd ezt velem: tudatlan árvák,
mondd: lelkük új és tiszta-hős még,
mondd ezt velem: szegény bolondok,
glória nékik és dicsőség." (Kosztolányi Dezső: Ének a fiatalokról)


Glóriát minden kócos fejre,
mert szemükben lángol a tűz,
mert a Naptól szerezték álmaikat,
s a szerelem hajukba virágot tűz.
Glóriát az asszonyoknak,
hogy mernek szülni gyermeket,
ahol a föld vigaszt sóvárog,
de felveszik mégis a terheket.
A vigaszok lassan sorakoznak,
el-elakadnak félúton,
valaki már elveszi mire
hatásuk lenne a panaszokon.
Kap még glóriát és jogart
a munkátlan koldus a fa alatt,
mert számít minden tollvonás,
s a papíron a szavazat.
Csak addig, csak akkor, csak egy napra
emberségüket visszanyerik,
majd ott maradnak elfelejtve,
mint kutya, ha háztól elverik.

Avitt és aktuális

Tündérek szőtték a boldogság szövetét,
feldíszítették csillámmal, flitterrel,
beszegték, s lelkedből hímezték közepét,
összeolvadt velem, mint cukor a friss tejjel.

A tej íze savanyú, cukrom fele kavics,
ó, színes boldogság,  a bánat fényezett,
elszakadt az álmom, csillámporom avitt,
hallom az ajtón át a sorsom lefékezett.

A szabadulásról

Záradon a lakat nyelve
szürkén és kopottan kattan,
a szerelmet tartja fogva
mélyen bent, mint fáradt katlan.

Hűvösen fordul a rozsdás
kulcs s a földre hullva hever,
szabadulna a szerelem.
Szorítja a vasheveder.

Bezárt csodák

már nem leszek soha nagy
nem is lehettem volna
sok megfogant versem elhalt
a gondolat-szülés egy forma
ki lett találva valaki által
valahol egy asztal mellett
nem követtem nagyítóval
a diktált hamis furcsa trendet
pártfogóm sem vitt előre
magam mögött hagyva magam
tolakodni sosem mertem
pedig diktálta az agyam
firkálgattam belül maró
savas-lúgos érzelmeket
ha nem írtam minden reggel
rögtön ravatalra tettek
bezárt az élő-temető
rozsda vöröslik a záron
segíts rajtam jó Istenem
a kulcsokat megtalálnom

Sokadik sóhajom

Ígértél fejemre boldog öregkort,
nyakamba, ha fáznék melengető csendet,
hogy kezemre szórod szerelmed hamvait,
kívánságaimat lelkedbe égetted.
Fa hullajtja némán kerteknek aranyát
levelek táncolnak sértő lábnyomokon,
bezártam életem szeges bakancsait,
néma lépésekkel utam araszolom.
A világos tűnik, az alkonyba téved,
de kinyújtja tán újra karját felém,
sokadik sóhajom múlik el csendesen,
és már nem mondhatom: Köszönöm elég.

Míg szárnyam bír...

Ha nem ment hirtelen, ugorva,
araszolok csendben lassan,
s lemászom, mint csiga mászik.
Szemed többé ne izgassam.

Ki egyenest állsz, előre látsz,
szemed előtt titok a görbe,
nem tekintesz célod előtt,
(mit nem ismerek) körbe-körbe.

                    *                     

Volt egy könyvem, volt egy álmom,
tarka mezőm kavalkádja,
virágok lakoztak bennem,
s felkért a szél egy románcra.

Botladoztam, de nem bánom,
hogy táncra adtam vén fejem,
összegyűjtött teafűmből

kortyolgattam az életem.

Kiszáradt a hímes mező,
de illatára gondolok,
és ösvényére tévedni
csak egyedül, ha akarok.

Színtelen a gyűjteményem,
nem kívánt, mint a molylepke,
menekülve búcsúzom míg
szárnyam bír. A rengetegbe.

Mintha...

Kétségbeesve bújt el a csend,
a ricsaj nevetett rajta,
amikor baljós hirtelen
akkora szájjal, mint a pajta
becsörtetett izgága módon
gyáván, de semmit sem szólva.
Percekre hullva hallgatott el
a fal mellett, mint az utolsó óra.
Remélem érti, nem kell senkinek
ócska trükkjeit ismerik,
tudják már rég milyen fajta,
jeleit naponta cipelik.
Csak felcsigáz,
csak úgy tesz,
és mintha,
s azt hiszi a mintha mintára
bárkinek valaha szüksége volna.

Viharok évszakán

A szavakkal is küszködöm, Uram,
már nem tudom mondani jobban, igazabban,
tán erényem is volt, bűnöm vagy ezer,
a múltam javát meg gyáván megtagadtam.
Bocsásd meg ha tudatlan a szolgád
tévelyeg itt az ember-csinált jogban,
hátamon bár a törvényed a köpeny,
derekamon imádásod övem,
buktam és ebbe csontom beleroppan.

Szerény vigasz mi zsebemben maradt,
egy lámpabél, olajos gyújtózsinór darab.
Hasztalannak látszó vacaknak mondják,
én vigyázom túlélő csomagom e rongyát,
s könyékig túrok a zsebeim mélyére
az olajom mellé keresve még spongyát.
Körmöm alá szúr a múlt fájó darabja,
nem átkozódom, szomorúbb sem lettem,
úgy kezelem, mint életfogytig tartó
gyógyíthatatlant egy mindig vérző sebben.

S míg óhajtozom, hogy szűnjön a fájdalom,
kalapot emel a fekete éjszaka,
jön, mint zivar a villámok hátán,
rám dörög nyíltan a viharok évszaka.
Mit akarsz üzenni vajon, Uram?
Süket lett szolgád, fülemben gond ül,
arcomon sápadtan virít a csend,
sorsom majd holnapra parányit könnyül...?

Appassionata

Talán utószor vetem be a papírt és öntözöm, mert esik kint és esik bent, ki mereven élsz, rám nézve közönnyel észre sem veszed, ha cseppre csepp csepeg.
Talán utószor kéne, mert jobb ha kiköltözöm. Szívedből teljesen, az életből lassan csomagolva, gondoltam befejezek pár elkezdett dolgot, ám a még megmaradt egyetlen petárda robbanásától kiégett közben az élő akácos, oltása nem sikerült és füsttől szürke, testileg fáradt vagyok!
A tavaszt vártam, s az ősz jött el, örök őszben topog az időm, fehér, mint a színes ruhák közt az egyszemélyes lepedő.

Amott egy álló, óriás malom. Nem őröl, nem halad. Állunk az orvosára várva ki tudja mióta. Engem csak a csend gyógyít néhanap pár órás önmagával, de aztán fut, mint a forralt tej a lábas oldalán fel és feljebb, utolsót szippantok a finom illatból és visszamarad a lebegő sötét. Árnyakkal, álmatlanul.
Térdig már a hidegen feszített ködben állok, de szemeim a hegyekre emelem. Segítséget várok onnan, míg bele nem fulladok a keserű tehetetlenségbe.
Nem akartam ezt a kínos, rímtelen, hímtelen utózengést, hittem a viharok után mindig felsüt a nap. Csak az én egemen már nincs parányi hely sem, hogy telt arcát megmutassa.

Felhő, felhő hátán és őszi esők gyengítik szívemet.
A magok elrohadtak, új hajtás nem sarjad, szár nem szökken, kár volt elvetni őket.
Nem lesznek új fák, a pudvás korhadékok maradtak nekem. Talán egy sípra telik még belőlük, de hegedűre már nem.
Elköltöztek a tücskök is...
Jó az állatoknak, az apró bogaraknak, mert hiába támad rájuk a gond.
Az ember egyedül, aki felveszi vele a harcot, pedig lám milyen hatalmasok vagyunk. Mégis bátran támad, majd legyőz. De hová is bújhatnék előle? Kő alatt, víz alatt nem élnék meg, a föld mélye meg a pihenő helyem.
Marad a mindig lejjebb való hajlás, míg kétrét dőlve maradok, mert kétszer nem lehet ugyanazt, kétszer nincs esély, egy volt, ez az egy. Tavasz helyett most az örök őszben, ahol sem napfény, sem jó föld, csak az örökös eső.

Útravaló

Látod, eljött ünneplőben
a várva várt fényes nap,
amikor elhagyja fészkét
e búcsúzó kis csapat.

Csendes ma a mesesarok,
s a játékok a polcokon,
szíved hangos ritmusától
mosoly pirul arcodon.

Ha elindulsz fel a hegyre
útravalód ne feledd,
megtöltötte óvónénid

tarisznyád és zsebedet.

Szemed éles, szíved tiszta,
hangod harsány, tested ép,
a harcoktól szép az élet,
gyáváké a gyengeség!

Visszanézve emlékezz
a simogató szavakra,
célba érve szúrd le zászlód
a Neked szánt magasba!

Függőben...

Majd minden úgy lesz, -gondoltam én-,
mint ezelőtt, mikor a sok tarka szó
egymást kergetve tolongott bennem,
melyikük lesz a lélekosztó.
Melyikük fog kicsomagolni, mint ajándékot bont
öreganyó, s az igazság lován melyik tart meg,
míg hírt kongat rólam a harangozó?

Óvatosan, a papírt is óvva simogtam féltve
a kincset, átadtam mind és örömmel raktam
fejem alá a megmaradt nincset.
Most tétován állok, csípőmön kezem,
szemem előtt egy nagy halom semmi,
valaki kisepert belőlem mindent,
üresen kongok, jaj félek bent lenni.
A verandámról virágok tűntek
a semmi be el, kopár a fal,
a színtelenre pókok szaladnak visszaélve
a bizalommal.

Várok az árnyékos, csillogón tükrös,
álarcot viselő veszett világban,
ez nem az enyém, elesek benne,
a borotva élén én bátrabban jártam.
Sebeimet elalvás előtt igék szavával borogatom,
és könnyebben megy -a minden rendben-,
kifelé már ezt mutatom.
De látom a mögöttest, az alult, a fent,
az időmet, amint döbbenten áll,
van hegy, mérleg, tenger és út,
s az életem lóg saját a függőhídján.

Amikor helyettem megírták...

Arany János: Letészem  a lantot

Letészem a lantot. Nyugodjék.
Tőlem ne várjon senki dalt.
Nem az vagyok, ki voltam egykor,
Belőlem a jobb rész kihalt.
A tűz nem melegít, nem él:
Csak, mint reves fáé, világa.
Hová lettél, hová levél
Oh lelkem ifjúsága!

Más ég hintette rám mosolyját,
Bársony palástban járt a föld,
Madár zengett minden bokorban,
Midőn ez ajak dalra költ.
Fűszeresebb az esti szél,
Hímzettebb volt a rét virága.
Hová lettél, hová levél
Oh lelkem ifjúsága!

Nem így, magánosan, daloltam:
Versenyben égtek húrjaim;
Baráti szem, művészi gonddal
Függött a lantos ujjain;
Láng gyúlt a láng gerjelminél
S eggyé fonódott minden ága.
Hová lettél, hová levél
Oh lelkem ifjúsága!

Zengettük a jövő reményit,
Elsírtuk a múlt panaszát;
Dicsőség fényével öveztük
Körül a nemzetet, hazát:
Minden dalunk friss zöld levél
Gyanánt vegyült koszorújába.
Hová lettél, hová levél
Oh lelkem ifjúsága!

Ah, látni véltük sirjainkon
A visszafénylő hírt-nevet:
Hazát és népet álmodánk, mely
Örökre él s megemleget.
Hittük: ha illet a babér,
Lesz aki osszon... Mind hiába!
Hová lettél, hová levél
Oh lelkem ifjúsága!

Most... árva énekem, mi vagy te?
Elhunyt daloknak lelke tán,
Mely temetőbül, mint kisértet,
Jár még föl a halál után...?
Hímzett, virágos szemfedél...?
Szó, mely kiált a pusztaságba...?
Hová lettél, hová levél
Oh lelkem ifjúsága!

Letészem a lantot. Nehéz az.
Kit érdekelne már a dal.
Ki örvend fonnyadó virágnak,
Miután a törzsök kihal:
Ha a fa élte megszakad,
Egy percig éli túl virága.
Oda vagy, érzem, oda vagy
Oh lelkem ifjúsága!

Kétkedőn...

Kétkedőn nézel, s én is így vissza.
A múlt már csak törött karjával integet,
ölelés helyett szóval szórsz magadra
éjjel, mint jólelkű kísértetek.
A szép gondolat csónakja feslett,
benne a csend gyanúsan forog,
az árboc körül leng, s hirtelen tettel
zászlót szaggatva rám vicsorog.
S elém úsznak szűk sikátorban
fénytelen, zord, északi szelek,
az életem bús árnyéka vagyok
csipkedem magam, tán felébredek.
Hol elől evezek vezetve magam,
hol csüggeteg lélekkel lemaradok,
s ha megérkezem, férfiú-részemről
emléknek egy kopjafát faragok.

Meginogtam, mint tapasztott sárfal,
az idő omlasztott lábad elé,
akadálynak, vagy épülni velem?
Nem tudom, nem látok visszafelé.
Sok, árva, csicsergő, jól lakott perctől
boldog volt ez a fészeknyi vályog,
az eresze alól költözve el
szürke hangommal, görnyedve állok,
mint vihar után a törek kalászok.
...aratáskor megértem lassan,
más jön el értem nem akit várok.

Szívem ajtaján aprócska tábla,
ne hívj, ne kopogj, ne szeress,
nem merted igazán szeretni magad sem,
nyáron is tombol itt bent a kemény szél,
te rettegsz a vihartól! A Napba nevess!

Gondolati sík

Írok. Ha írok közlöm, ha visszajeleznek annak örülök, mert nem történt hiába. Ha nem jeleznek vissza az olvasók akkor is tudom, hogy hányan, honnan olvasták el a gondolataimat.
A gondolatolvasás ezen formája az átlagemberek egyik tudománya, igénye, de mindenképpen hasznos időtöltése. 

- Az agy elektromágneses jelenségeit már 100 éve tanulmányozzák a tudósok, de mit sem ér ez számomra, ha nem tudok róla, cáfolták, hogy magát a gondolatot tanulmányozták volna. Mi dönti el, hogy az éppen megtalált agyi jel gondolat vagy nem gondolat?
Calvin szerint a gondolat az érzések és emlékképek kombinációja. Az érzések viszont a gondolat termékei. A gondolat saját maga oka? Van ennek értelme? Elsőre semmi, de másodszorra sok és azt is mondja Calvin, a gondolat olyan mozgás, amely még nem valósult meg. Amelyik mozgás még nem jött létre, az nincs és nem is volt.- 

Kis tudományos kitérőm után meghívlak egy utazásra. Cél, a gondolat síkja. Ki-ki döntse el maga szeret-e ott tartózkodni? Van-e ott élet a gondolat alanyai számára, vagy csak pillanatnyi fellángolás, mint egy gyufalángnyi ellobbanás a jelen. Mi táplálja a gondolatot? Jó, vagy rossz a táptalaj a gondolati síkon? Sok kérdés ötlött fel bennem. Van-e ezekre válasz?
Tudomásom szerint mások számára itt létezem, itt találkoznak velem, még talán beszélgetek is ezen a szinten, mint én is teszem az én gondolatom alanyaival.
Nagy megtiszteltetés tehát számomra, ha elidőzhetek mások gondolatvilágában, de mit sem ér ez számomra, ha nem tudok róla.
Egy valami biztos, a gondolat síkja az érzelmek, tapasztalatok kivetítése ami közben, gondolatban lehet manipulatív tevékenységet is végezni, mely által megragadhatom, de meg nem tarthatom gondolatom tárgyait, alanyait.
A gondolati mozgás tulajdonképpen játék az alannyal, ami lehet többféle, alacsoy vagy magasabb szintre emelt kitalált elmeszülemény, lehet egészen betegessé, visszatérővé váló sorozatos agyi reakció, de nem lehet a valóság síkjára emelni a gondolatot megszült ember akarata nélkül.
A gondolati síkot minden ember maga népesíti be kitalált figuráival, saját világot alkot ott, ahol a főszerepeket maga osztja szét és kedve szerint változtathat, néha morbid formában is tulajdonságokat, eseményeket.
Ha tehát azt mondom:- Gondoltam rád, - és mivel kimondtam közösen kerültünk a gondolat síkjára. Nem tartottam meg magamnak a gondolatomat, ellenkezőleg, elvittem magammal gondolatom alanyát, mert tudom, hogy számára fontos ez a közlés.
Sok esetben a gondolok rád csak elcsépelt frázisként van jelen az emberi kommunikációban, mert ennyiből áll. Gondolok rád. Mit? Miért?
Az egészséges gondolatok nagy részéből tervek lesznek. A tervek aztán megvalósulni vágynak.
Ha a terv megreked a gondolat síkján az talán, mint fantáziatermék a gondolkodónak jó, a gondolatban megjelenő alanynak kevésbé, persze itt egy kellemes gondolatról beszélek, amit szívesen vállalna a gondolat alanya is.
Nem jó, mert egyrészt nem is tud róla, hiszen nincs beavatva, másrészt, ha beavatásra kerül a sor, kellemetlen feszültséget hoz magával, mert felfokozza az elérhetetlent, kínozza a vágyat, hiszen ő ebben a gondolatszüleményben teljesen tehetetlen.
Befolyásolni a mások gondolatait képtelenség, de lehetne talán megkímélni a gondolataink szereplőit a tudattól, hogy a mások fejében ott kószálunk.
Működik egy egyszerű cselekvés, mellyel ki lehet zárni a nem kívánt dolgokat. Ez a puszta akarat. Nem akarni, ha fáj a rágondolás, nem akarni, ha úgyis lehetetlen.
Akarni csak azt szabad, amitől a gondolatvilágon kívül is gazdagodunk élménnyel, tudással. Ami ettől eltér az maradjon ott a gondolat síkján, ne tudjon róla más csak a gondolat szülője.

A bátorság tudatában

Igen. Döntöttem.
Nem volt túl nehéz. Nehezebb lett volna, ha választanom kell, de így csak igent mondtam a lehetetlenségre, amibe megtapadva ringattam magam akár a virágaikhoz ragaszkodó szédült méhek, nem gondolva arra, hogy  egyszer elfogy a virágpor. Igen, majd csak a por marad, aztán sár, amin át kell gázolnom egyedül, és bénán elügyetlenkedtem. Mintha fordítva ültem volna fel a lovamra. Az egyetlen dolog aminek örülhetek, hogy nem dobott le a hátáról, cserébe viszont visszafelé vitt rendesen.
Ami tehát a döntést megelőzte az bizony nehéz volt és sok-sok időbe tellett. Ez az időszak az össze-vissza csellengő bátorságom begyűjtése volt. Hogy mikor tűnt el nem tudom, tény, hogy nem is kerestem, mert eddig valahogy nem volt rá szükségem.
De magamra maradtam és hiányozni kezdett.
Aztán megtaláltam, majd bátran szembefordultam önmagammal, megmutattam mi az ostobaságom, és mielőtt végleg a feledés homokjába csordogálna életem patakja szembesültem a magam köré partként emelt hiábavalóságokkal.
Összeírtam mit láttam, és rájöttem az ostobaság ellen nincs orvosság, a vakság orvoslására kevés a szemüveg.
Már tudom milyen az elvakított szempár kiégett ürege, már belátok a reflektorok világa mögé. Már azt is tudom, hogy felfelé csak mások bukhatnak én nem, és azt is megtudtam, hogy az aránytalanság torz és nem tetsző a szemnek.
Megtudtam, hogy a szavakat nem szabad kiforgatni, mert értelmét veszti az ártalmatlan gondolat, ami miatt megszülettek, és az igazság pedig valóban fáj, de gyógyítható más igazságokkal.
Hazudni lehet elhallgatással, vétkezni lehet a restséggel. Az önámítással ártunk és
micsoda lelki sivárság, ha magunk ellen fordulunk főleg ínséges időkben! Elhisszük, hogy csak a cukrozott szirup oltja a szomjat. Közben megragad a vágy, megkötözötté tesz az örökös sóvárgás, és csalódunk, ha olykor ízetlenné válik az élet. Hiánytünetek együttese rombolja le bennünk a jövőt azt duruzsolva, hogy nincs értelme...
A holnapok észrevétlenül alakulnak mává, tegnappá és már úgy tűnik nincs miért elindulni.
Közben újabb akadály jön, ami miatt megint dönteni kell.
Mégpedig ledönteni vagy eldönteni, magunkért. Ehhez kellett a bátorság!

Nyílt levél

Kedves Május!

Fel a fejjel! Végül is nem olyan rossz eredmény ötödikként a középmezőnybe kerülni, bár igazából nem verseny, csak versengés zajlik köztetek, hónapok között.
Az emberek úgyis más és más okból választanak kedvencet maguknak, amikor felsorakoztok ki-ki saját értékeit mutogatva, én meg úgyis elfogult vagyok, és kész.
Nem is merném rátok fogni, hogy magamutogatók vagytok, sőt inkább mondanám azt, hogy mindig alkalmazkodtok a körülményekhez.
A befolyásoló tényezőket sem tévesztitek szem elől, így tehát, ha rólatok ejtek szót, inkább elejtem ezt a kedves megjegyzést. Szépek és szerények vagytok!
Vonatkozik ez a szerénység rád is, kedves Május! Ebben az évben kicsit elvetetted a visszafogottság sulykát a szerénység terén. Mintha  szokatlanul intenzíven diétáztál volna és emiatt most nemcsak soványabbnak látnálak, de erőd is lankad figyelmeddel együtt. De nincs még véged, bár tudom, te, nem ígértél semmit, csak magadat adod most is.
Úgy emlékszem tavaly is fogyóban voltál, mint a Hold szokott, de mostanra sajnos egészen aggasztó lett az állapotod számomra, ezért bátorkodom szólni.
Ha orvos lennék receptre írnám fel a lehetőséget, mint életmentő gyógyszert, de nem vagyok orvos. Én csak a lelkedre tudnék beszélni, ha hallgatnál rám. Még a kézrátétel sem így jöhet szóba, csak sejtem, hogy ettől szemmel láthatóan élénkebb lennél.
Nem, nem, nem meghizlalni szeretnélek, csak az egészséged szeretném visszakérni az időtől még időben, mert  sokáig élt a remény bennem, hogy sikerül közös erővel újjáteremteni a megfagyott lehetőségeket.

Tudod, olyanok ők, mint a telelő növények, ha már egyszer megfogantak még a hideg sem árthat nekik, csakis az emberi hanyagság az, ami csírájában képes megölni.
Nem felejtettem el, hogy te, nem ígértél semmit, csak magadat adtad, mint most is, kedves Május!
Szorítok neked, és kívánom, hogy mellényed összes gombja fényesen ragyogjon, mint egykor!
Kívánom, hogy a tavaszi fáradtság ne töltse nálad beteges idejét, inkább a színek játszanak kertedben vetélkedőt, a békák adjanak esti hangversenyeket és a tücskök is nálad készüljenek nyári turnéjukra.
Teljesüljön a szaporodjatok, sokasodjatok sorsteremtő, bőséget nyújtó ígéret!
Legyen a zsongás igazi zsongás, teljen meg a tarsolyod vidámsággal!
Adj időt a csendnek is, amikor feltöltődsz energiával, mert szükség van rád.
Isten hozott Május! Szedd össze magad! 

Didergő

Nem tudom mi ez,
valami édes, kínzó,
romlott, de akarom.
Pedig árt,
szemembe könny fut.
Előled szememet takarom.
Elárul, hűtelen mást csinál,
én kacagnék ő meg pityereg,
Semmi életünk langymelegében
bennem a május didereg.

Vigasztalanul

Túl az óperenciás álmokon,
az üveghegy csúcsától délre,
teremtettél egy világot
izgatottan és félve.
Lettél ott szerelmes szívbilincs,
kereszted mellé verve le tanyát,
gyermekágy felett virradón
lettél egy magvető asszony, mint anyád.
És szeretted a gyermekeid,
apró lábaik nyomát,
nedves kicsi kezeikkel tapogatták a ruhád.
Rájuk is varrtál, s míg el nem hordják
marad egyedi viselet, olyan, mint néhai
cifra ködmön.
- Szorít a lélek, ha oktalan viseled!
Sok idő telt, de visszanézve
szinte semmi sem volt az élet,
a küzdelem szúrós virágait, Te is
csupasz kezeddel tépted.
Látta ezt Isten, áldást adott,
s hogy másokért nem szűnt a robotod,
angyalát küldte és fájdalmamra
egy nap magához hivatott.
Derék szolgákat keres az Úr,
így lettél égfestő inas,
a felhők közt laksz ártatlanul,
csak ne ért volna oly váratlanul!
...várom, hogy jöjjön Tőled a vigasz.

Régen meg akartam ölni

Régen meg akartam ölni,
a szerelmet, - fojtogattam
a kezemmel, s nyaka köré
aranygyűrűs láncot fontam.
Szorítottam, csavargattam
hulljon vére, csontja törjön,
fehér falát pirongattam
miért olyan, mint a börtön?
Rabokat tart cellájában,
sötét benne minden kamra,
az ember fel-alá jártában
várandós egy szívrohamra.
A vér tomboló pengetése
eljátszik egy pásztorórát,
szenvedélyből, szenvedésbe,
kiálljuk-e a hét próbát?

Elvesztettem a végtelent

Elvesztettem a végtelent,
a kapum kivan sarkáig tárva,
s valaki goromba hirtelen
hazug kezével zsebre vágta.
Most siratom, mert néha én
gyűjtöttem végtelen szókat,
elvetettem, learattam,
és szétosztottam a jókat.

Ha égről néző fáklyafényem
megbabonázta a tavakat,
csillagnak látszva a felszínen
arannyal festettem halakat.
Tündérkedtem árok parton
nádirigó füttyön éltem,
égre nyújtva éhes markom,
senkivel én nem cseréltem.
De elvesztettem a végtelent,
bezárult a kör köröttem,
megtaláltam a képtelent.
A kopott tükröt, eltörötten.

Jó Neked!

Érzem, jó neked ott, kívül
a kesergés vad tengerén,
a szabadság széles ágyából felkelvén
végtelenül boldog vagy, tudom.
Élvezd a lábad elé helyettem futó lágy habot,
szemed előtt tejes köd lebegjen,
ne lásd az itt hagyottakon
elterpeszkedő vágásokat.
Nézelődj, s közben
vissza se gondolj erre a beteg világra.
Ott lenni érdem,
beteljesülése az anyai sorsnak.
fátyol hullott lent már minden szilánkra,
vigaszom az, hogy tudhatom jól vagy.

Elveszve

Eltelt egy nap,
eltelt kettő, három,
helyemet a létben
sehol sem találom.
Hét is cammog nyöszörögve,
lomha hajlott háttal,
amit vártam nem hozták,
és megremeg az állam,
mint zokogós gyermekkorban
büntetéstől fuldokolva
a sarokban álltam.

Ennyi volt

Hát ennyi volt?
Panaszod ne legyen.
Sirat a nyár,
víg ősz kísér.
Ládába zárva,
mint hű koporsóba
velem együtt
a semmit sem ér.

Az óra lepergett,
kis lavinákkal
gurultak le
a lejtőn a percek,
nem kerestél meg,
alattuk hagytál,
mint hősi halált halt
névtelent,
kit jeltelen sírba
öltek a terhek.

Hiányos vers

Hiányodat, ha lassan majd megszokom,
visszacsatolom szegre dobott szárnyam,
nem lesz akadály a kacér hegyorom,
a Parnasszosz, hol nem járt soha lábam.

Kikre számítok ott várnak a ködben,
babérból glória leng fejük felett,
olyanok, mint az irodalom könyvben,
egyikük zokog, a másikuk nevet.

Nem úgy fogadnak, mint fecsegő ajkú
megvetni való, ostoba idegent,
nem tépik tollam, mint kacsát a hattyú,
ez csak itt való, a földön idelent.

Tüskék között

Tudd! Helyetted mondtam ki a véget.
Puskacsövet láttam fényleni tarkódon,
és nélküled is lehet; tudok haldokolni.
A béke kopogtasson ezután ajtódon.
A képzeletbeli csatamezőnkön ma
szomorú szirmú virágok teremnek,
tüskések, sárgák akár a Nap,
ázott díszei bennem a veremnek.
Mélység van, sötét, fázom, ha benézek
és kínlódva tapasztom szememet arra,
hol ledőlt a fala köztünk egy eszmének,
de emlékezem egy győztes diadalra.
Mikor nem volt vasra verve lábad,
sem szíved nem volt mellettem veszélyben,
harci gépünkön pilóta voltál, s ugrottál velem
mint társam a szeszélyben.
Kevés voltam pajzsnak, nem védtelek meg,
bedarált téged a múlt masinája, az időkerékből
nem szabadulsz, képtelen vagy velem járni a világban.
Álmodtunk, és összetörted tükrét,
a varázsból szél tépett valóság termett,
szótlanul ássuk ketten két végről
szélesebbre e szomorú vermet.

Mindenért

"Mindenkor örüljetek, szüntelenül imádkozzatok, mindenért hálát adjatok, mert ez az Isten akarata Jézus Krisztus által a ti javatokra.” I. Thess.

Köszönöm, Uram, hogy megtöltötted
koponyám üregét dolgozó aggyal,
hogy behintsem majd szűz földjeidet
aranyszín, duzzadó, termékeny maggal.

Köszönöm, akarok gondolkodni,
beszélni, olvasni, szavalni merek,
ha küzdeni kell a földi bajjal, én
kard nélkül csupasz tollammal megyek.

Köszönöm Neked a mögöttem álló
egyszerű, bő-szoknyás, fehérnépet,
az asszonyokat, kik kezemet fogva
feljebb emelnek magukhoz képest.

Szavalva bajaim övéknek érzik,
ha megoldom akkor is egyek velem,
miattuk Uram, még maradnom kell,
hallgasd meg értük a köszönetem.

Amíg ki nem hűl...

Megkönnyebbülve sóhajt fel a halványan cikázó tavaszi szellő
friss levegőt keverve a gyászszegélyű csendbe.
Lágyan és fázósan megremegnek a kapaszkodó fűszálak,
múlóban a tél, eljött az idő a nyújtózkodásra, mégis hideg van.
Virágok ezrei élednek fel és meg nem unva kevernek színeket
az örök körforgásba, nekiveselkednek megmutatni magukat,
mintha szépségversenyre készülnének.
Szépek is nagyon, mint egy modern festmény háttere,
a mai kornak felelve meg. Páratlanul kidolgozottak a kerti sétányok,
a lombikban kitenyésztett megszámlálhatatlan színű virággal szegélyezve.
Mégis eltorzulhat az arc, a szemekből apró guruló könnyek
potyoghatnak, a kezek magányosan csavargatnak egy gombot
az idő nagykabátján. Le fog esni! Csak ne legyen késő,
de korán sem jó. Időben kell a dolgoknak elmúlniuk.
Mindennek ideje van, még az elválásnak is.
Olyan a lélek, mint nyaralás utáni tengerpart.
Nem rég zsúfolt, jóízű nevetéstől volt kerek az óra.
A percek versenyeztek melyikük tud majd jobban elvarázsolni.
Most meg a Nap céltalanul keringőzik a felhőkkel, és lázasan
izzó fejére zsebkendőnek tőlem kér emlékeket.
Lapozgatom a múltat melyiket adjam oda. Választok.
Azt adom, amelyik nagyra nőtt, de nehéz és nem bírom el.
Égesse el azt a Nap, amelyik engem lefagyasztott.
Sietve adom, addig amíg ki nem hűti a szívemet.

Csapdosva

El a szomorún nedves, áradó parttól
hol hiába sodorna feléd a víz,
már nem óvhat karod a támadó bajtól
sűrű lett csendünk akár a gríz.
Nekem hazudni nehéz palást
lenne és nem bírná viselni testem,
nem szoktam hozzá, hogy szavaimat
színes beszéddel másokhoz fessem.
Menned kell, s úgy menj el távolba nézve,
mint madár száll levegőt szelve az égre,
csapdos a szárnya, de emlékszik még
milyen volt neki a szabadság rég.

Hitem osztva

Erőszakosan visszajár a  tél,
vagy el sem ment csak úgy tett,
mintha menne,
az éjszaka jött, mint egy fehér medve,
a kedvem kopik, mint a törlő rongy,
ha bemártom halkan súgja, hogy
hallgatni kell a fehér Éggel,
sötétből a hitem osztva széjjel.

Az Éjjel Nagyasszony angyalokat kéret
betölteni Sötét birodalmát,
kit választ magához futkosó cselédnek
tenyerén vinni fénylő bizodalmát?
Magára fekete selyemből vesz fel leplet.
Nagypéntek színűt. Sovány rét az ég.
A félelem tallérja rég siralmat ellett.
Lent csend van, fentebb még csendebb,
egy fakereszt reccsent a Golgota hegyén.
Egy lélek visszanéz szánón a testére,
átsuhan fénynek a világon,
egy sóhaj szállt remegőn az Égbe,
mivé tettek Mesterem, Királyom?,
Tapogom ösvényed, míg meg nem találom.

Napok óta...

Napok óta keresel, Istenem!
Áldozat kellene oltárodra?
Én a szerelmet lásd elébed tettem
így utazom el majd országodba.
Lassú út lesz a dombos talajon,
itt felejteni szívemet nem fogom,
sem az emlékből csavart szőnyeget.
Ráülve intem: Isten és Ég veled!

Jelenés

érzem jelenléted

hűvös mint az éj

mikor a karjába

felkapott a szél

a gyertyaláng fénye 

behúzta nyakát

aggasztó csend suhant

a szobánkon át

a falon lobbanó

árnyék táncok dúltak

szenvedélyesen

összesimultak

úgy láttam örök

szerelemben éltek

az árnyék s a gyertyából

lobogó kis fények

szemem nem csalt

így őrzöm belül

hamvasan néz rám

a szürke tükör

hiába titkolnád

rejtett jelenléted

hűvösödről már

megismernélek

Állandóság

szerettem és szerettek nagyon
ebben a hitben mertem élni
s azt is hittem ha Istenre hagyom
a sorsomat nem kell elcserélni

elcserélni egy kereken piros
egészen húsos édes világra
ahonnan nevetni nem kínos
ha méhecske száll a művirágra

a művirágra is száll a harmat
belezúgnak a szomjas méhek
méz hiányt szülnek a mű fájdalmak
kínjában elhal a zsongó ének

a virágban kínos hideg a csend
műszirmaiban gyűjti a sarat
elkopott minden fényes patent
mi vonzó volt az taszító marad

Mint a jégcsap

Az ellenállásra képtelenül
csorran le könnye a vén faeresznek,
ami még tegnap oly szemtelenül
tőrként díszelgett veréb seregnek,
cseppekké válik a fal alatt álló
veder alján a kóbor ebeknek.

Elcsordogáló, könnyű, látszat élet,
szökik a csoda a falak mögül,
mikor a balsors beüt egy léket,
a tétleneken már nem könyörül,
és kizökkenti a bent ücsörgőket,
sárt növesztve a vágyak körül.

Szivaccsal bélelt a hintaágy,
a kényelem lakott a párnák között,
finomra őrölt percek gurulnak
s az idő cselédje a megkötözött
ki selyem titkokat kergetve aludt,
hozzá a kín csendben beköltözött.

Sírva-nyögve

A kiszáradt kútból sírva nyög fel a lánc,

mély és sötét a kocsonyás meder, 

ebből a zagyvás, bús hordalékból

sárt cipelt eléd a döcögő veder.

Kerüld el messze, s úgy rakd a lábad,

hogy ütemet koppanjon a széles út,

más vízre szokjál, édesre, hűsre, 

békáknak hagyd az iszap szagút. 

A csillagokról

   A régi csillagok látható izgalommal fészkelődnek a Hold sápadt fényében. Születés előtti feszült várakozás söpör végig közöttük és ettől még fényesebben ragyognak. 

Hogy igazán átéld a csillagok születését, ahhoz közöttük kell élned.

  Nem is gondolnád talán, hogy fentről az ember is kicsi fénypontnak látszik. Izgő-mozgó gömböcskének, mint egy gyufafej.

Több színben díszítik a Földet, és szinte mindegyikük más. Ha nem tudnánk, hogy olyanok, mint a gyertyák, még élő tulajdonsággal is felruházhatnánk őket. 

Persze, hogy gyertyák! Mondhatnánk olyasmit is rájuk, hogy vannak közöttük szerényen égők, vannak hatalmas füstöt eregetők alig-alig lánggal, és bizony olyanok is, akik két végről égnek gyorsan sokat, felelőtlenül fogyasztva a kanócot. 

A hasonlatosokat általában összesodorja a köröttük keringő szél. Ő egy rendes, kedves, a virtuális világban keletkezett szél. Az a fajta, amelyik nem irigy, és nem kioltja a csendesen égő fényeket, nem rejti véka alá sem, sokkal inkább élénkíti és táplálja azt mások örömére is.

Az is előfordult már, hogy ez a bámulatos szél a lángokat összeérintette azok pedig emelték egymás fényét.  

De ezek az alkalmak ritkán adattak meg. 

A gyertyák leginkább magukban szeretnek égni.

  A fényre éhes emberek gyakran húzódtak meg az árnyékukban keresve a hozzájuk leginkább illőt, és miután megtalálták, kinevezték a maguk gyertyájának és minden nap csodálattal birtokolták azt a nekik rendkívülien szép, meleg lángocskát. 

Ha olykor halványabban égtek, mint máskor, annak oka a kanóc mellé összegyűlt híg, folyékony idő lehetett. A gyertyák idejét ugyanis ebben a faggyúban lehet mérni.

Ha igazán hasznos volt a fényük, akkor sok folyékony idő csorgott le rajtuk különlegessé téve a formájukat, ha kevésbé voltak érdemesek erre, akkor alig-alig volt tapintható az idő jele rajtuk. 

Ha sima gyertyát látnál, ne higgy a szemednek, mert előfordul, hogy valaki megcsonkította őket eltüntetve a faggyút, becsapva őt is, másokat is, mintha nem fogna rajtuk az idő.

  Azt tapasztaltam, hogy a legszebb gyertyák csonkig égnek. 

Nem vagyunk egyformák, így a gyertyák sem voltak azok. Páran hamar elégtek, ők  talán rövidebbek voltak, társaiknál. Hiányuk azonban azt kiáltja vissza, hogy sokat jelentettek az őket kedvelőknek.

  Mielőtt végleg eltűnnek, utolsó szikrájuk az Égbe repül fel oda, ahol már várják őket a régi csillagok.

Így születtek valaha ők is.
  Nézz fel az égre és látni fogod, hogy a pici szikrák milyen fényesen ragyognak tovább. Olyanok mind, mint egy parányi gyufafej.

Cím nélkül: Cipőnek

Elkoptak rég a kavicsos utak,

leterítve a szerelmek,

zsebkendőd rongyos, 

kifacsart csutak,

a madarak magukhoz emeltek.

Fehérbe öltözve 

vagy világoskékbe

a felhőkön ülsz és mosolyogsz.

Ívet fut föléd a hét színű ég,

egy a tiéd, 

körötted gomolyog.

A Hold ölel örök karjával mellére,

elfújt a szél, mint boldog pihét,

szabad lettél a csendet keresgélve,

és befogadott egy másik vidék.

Republic - A csend beszél tovább

Felriadva

Ki nem ég velem az mélyen alszik,

mint nyári kályhában hűs korom,

nappal lobogj nekem a fényben,

amikor én azt akarom.

Ki mélyen alszik félig halott,

félig éli az életet, felriadva

emlékezetből élezi meg a késeket,

hogy felszabja a szivárványt 

megszínezni az éjeket.

Bocsánat

Bocsánat, hogy megszülettem

a füstté vált idő idehozott,

bocsánat, hogy rendületlen

magamból csendet adakozok.

Megírtam már a fél életem

a másik felében vakon jártam,

elfutott messze a félelem,

hogy veletek osszam meg a tálam,

és majszoljuk a tapasztalást,

felfedtem létét a taposóknak.

A vers lelke meleg mint a palást

megtartom jóízű takarónak.

Tükörbe nézek:- ki tart meg engem?

bocsánatot, hogy megszülettem

a füstté vált idő ártatlanul

utadra terelt váratlanul.

Ellenem perelhetsz gyáván,

izzíts fel alattam tüzet!

Égess a közönyös máglyán,

mint szavaktól fertőzött szüzet...

Üres vonatok

a sokadik vonat halad el

s nem vársz rám kint a peronon

sokadik remény hamvad el

s nem koppan cipőm a betonon

ennek már ezután így kell lenni

a vonatok sebesen húznak

el innen engem nem visznek

maradok magamnál túsznak

és csak az újság dátumán olvasom

megint felkelt egy új nap

Kemény dió

Kellett a fájdalom, kellett a gond
a magunk égése, lángolása,
a fogyni a másikért, hamvadni el,
nem vettek minket pártfogásba.
Haszna volt ennek, páncélt növesztve
ránk nőtt a múlt és kemény a héja,
mit nem törhetett fel a mások keze,
e diónyi  ország a mi birodalmunk
királya voltál, s én királynéja...

A nagy nyugalomban

Már nem lesznek közös álmaink
nyakunkba ült a megszokás,
a kényelmesen egyszerűben
elaludt a megoldás.

Egyenlőtlen csend után
nyújtja kezét felénk a múlt,
s a régi illatos örömöm
szíved mélyére meghalni bújt.

Te...

Látlak, de nem kéred szemem tüzét. Éget. 

Akkor is nézlek, ha szememnek fáj. 

Burokba zártál, ki mondta ezt néked?

Gyengébb a lángom egy gyertyalángnál.

Mint kerub álltál a reménység füvén, 

a titokzatosság barlangja előtt,

Hatalmasom, szárnyadra vettél

leoldani mi vállamra nőtt. 

S most nézem a vállam. Nézni sem kéne. 

Érzem súlyát a sűrű bajoknak, 

téged meg közben elvitt az élet,

szolgája lettél hamis papoknak.

Kárnak mondom én ezt, óriási kárnak,

szögre akasztottad megtépázott szárnyad,

s bánni fogod majd, hogy itt a földön hagytál,

vékonyul a hídnak kifeszített hajszál.

Mintha egy élet temetése lenne, 

néma film pereg a szemem előtt, 

bágyatag képek, árvák, elhagyottak, 

milyen telt színük volt tegnapelőtt!

Kezem nem mozdul, ajkam hideg márvány,

halványan dereng, hogy volt egy világ,

könnyű volt a nehéz, s a szeretetjárvány

megfertőzött...most ki visz tovább? 

Itt súlytalan lebeg, tétlen a csend,

mint víz sodor céltalan falevelet,

ha új napra nyitja kapuját a reggel,

kézen fog, mint egy kisgyereket,
ki elveszve bolyong vakon, némán, árván,
kézen fog egyszer és hazavezet. 

Óra múlatás

Nézem az órát, kattog a jelen,

múltba ugranak önként a percek,

s egy pislogás alatt gyertyaszálamon 

gyöngy fakad fel, a kanóc rá serceg.

A halovány láng fehéren ring,

árnyékban alszik a kopott szoba,

elcsitult benne valahány emlék,

elhalni látszik a csodák kora.

Az álmatlan éjek is felsorakoztak,

remegve állnak míg szavaz a Szent-szék,

múljon el végre mi hasztalanul

az álom elé állt, mint hívatlan vendég.

A kaktusz is virág

Háborgó vizet sodort a tegnap,
tehetetlenül zúgott egy folyó
feldobta magát a fellegek felé,
s lezuhant, akár egy ólomgolyó.

Célzottan csapódott lábaim alá
nagy krátert ütve a sík talajon,
mereven állok, ásít a kút mély
elnyelni vágyik a mozdulatom.

Jobb lenne ott, s nem kivetve lenni,
mint tűheggyel élő kis kaktuszok,
míg virágjuk telt a szemet csábítják,
rabul ejt, akár a bűvös szurok.

Pár óra telik, hanyatlik napjuk
a bűvös csend illan, mit szemekre szórt,
marad a tüske, mint egyetlen ékük,
unottan moshatják róluk a port.

Februári fák dala

Talán a fák némaság leple alatt

a fájdalom kérgük görcsébe fagyott,

komoran tűrik, hogy azt hidd el róluk

a halott földben a kerted halott.

Pedig csak várnak, és azt kérdezik

égre feltartott ágaikkal,

miért szebb az emberi szemnek

a hóesés, mint egy nyári zivar?

Holott a hóban zsarnok csend ül,

a zivarba az Ég is belezendül, 

és hangversenyt gördül a Fent,

gyökereik meg dőzsölnek lent.

Omladozik titkaim háza

Milyen otthonos voltam itt

sajgó lelkemben kutatva létem,

itt hol a halk szó volt a gitt,

hogy ne fújjon át a fájdalom,  

mint ablakkereten hasított résen

sziszegő szél 

rosszallja a rendet,

függönyt a titkokról árulón lenget,

de nem így a szegény én, aki

titkomból loptam magamnak csendet.

S ki rám értél, elfogadtál, 

mint törvénytelen gyermeket,

kit megszült az anya kéretlenül

majd meglátogat, vagy félteget,

de ettől többet az ész-diktálta

világunkban már nem tehet.

Hittem, mint zizegő szalmazsákon

benned ringok csendesen,

törékeny csontú apró szárnyamat

a lelked tükréhez verdesem.

Tollaim nedvei szertehulltak,

ritkásan csepeg tinta a lapra,

melyek a fiókom mélyére bújtak

várva a finom alkalmakra.

csömör

elértem lassan

a csendem már sok

senki sem fél

ha trombita harsan

nem vágytok most

csendem köré

elfuttok mind

és éltek a zajban

zörög a vekker

felébreszt legszebb

álmom hegyén

dús legelőn legel az éj

és visszatekintek 

míg elnyom a henger

mennyire szép volt

a legelején

Távoliak a hangok...

távoliak a hangok

alig hallom őket

ébresztik a bennem nyugvó

lélekkereplőket

hegyezem fülem

néma vagyok míg

elérnek a mondatok

csak igazat szabad 

elmondanom

kicsi pont vagyok 

a mindenségben

így hát nem hazudhatok

                *

távoliak a hangok

alig hallom őket

altatják bennem a hangos

lélekkereplőket

befogom fülem

fáj ez a csend

némaságom küzdelem

az elhallgatott mondatokkal

lelkem falát söprés helyett

sűrűn tele tűzdelem

mint rajzszöggel a rajzlapot

hol ujjam hegyét tördelem

Ólom súlyú szavak

Ólom súlyú szavakat öntöttél

és ittam a szódat édesanyám,

még a bánat is szépen csorgott le rólad, 

zene volt fájdalmas koncert után.

Égzengő, komoly, vigyázó zene, 

a szóban az Isten üzenete.

Mikor elmondtad burok vett körbe

és izzott az angyali fény, megértettem 

nem ember vagy, hanem egy csoda, 

egy igazi, élő főnyeremény.  

De elaludtál és nem mondtad meg

abban a darabban ki voltam én?

Láttalak

Amikor legszebb mosolyod előbújt

rám fordítottad kedves arcod,

megcsillant a fény szememben,

mint homokban az ezüst kvarcok.

Pillantásaink összeérve megráztak

és megsemmisülve hullottál vissza

a jelenből a múltba, tőlem voltak 

a gondjaid összegubancolva.

A de szép volt, a de édes korban 

előtted mentem,

te pedig jöttél önfeledten,

oda hol formásan ép volt a miénk,

a másoké meg csámpás, csorba.

Megkerestél, magadra vettél,

és rám aggattad a csodák korát

vigyem a napszagú, selymes porba...

Tévhit

Derengő hajnal nyisd rá a szemed,

küszöbén torpanj meg rohanó reggel,

lassan bomolj ki kék selyem ég,

szél a bokorban lengedezz csendesen.

Lábujjhegyen állva valaki kinéz,

szorgos kezét a szeme elé tartva

gondolkodik, tán a lelkét hangolja,

míg tolla elrejtőzik a tintatartóban.

Ő, az asszony levelet fog írni.

Messzi távolba készül a levél,

s ujjai között forgatva tollát

a lap szélre húz kanyargós szegélyt.

Míg ír, a szíve lobot ver, zakatol, 

a levélnek mielőbb a végére kell érni, 

titokban ír, titokkal fűszerez,

reménytelen dolog választ remélni.

S amíg a gyöngybetűk elé potyognak, 

rádöbben sorsa egy drámával felér,

a címzett szívében megszületett énje

más, mint akiről szól majd e levél.

Lángot dobok

Ó, ha egyszer sok időm lesz, 

    s mélán élek, mint a gomba,

       válogatott verseimet 

felrakom egy nagy halomba.

Átbetűzöm minden soruk,

     majd egy gyufaszállal

       lángot dobok, s olajból is 

csorgatok egy nagy kanállal.

Rálépek a pernyésedő 

    korommá vált gyűrt papírra,

      felpiszkálom szaga szálljon 

mint a csend a gyermek sírra.

Oda is, hol nem fértem az asztal mellé,

átszivárogva a résen füstöm nem fél. 

Tömjén illat szálljon ahol megfordultam,

s álljon majd a levegőben: igaz voltam.

Köztes állapot

sem eső, sem hó

köztes állapot

sem ott, sem itt

nyugton nem vagyok

onnan elűznek

a haragos árnyak

itt meg a szívem 

nem hagyja várjak

sehol én otthon 

többé nem vagyok

ameddig élek 

vándorolhatok

az éhes föld hátán 

kopogtathatok

Tél

A fakó, de ragyogóan tiszta januári ég alatt a hófehér fagy észrevétlen lopakodik felém. 

Cinkosan belém csíp, de nem vagyok neki alkalmas kedvemben, kíváncsi sem vagyok a humorára. Nem tágít, inkább szorít, majd addig csipked, amíg könnyeket csal elő a szememből. 

Mit csinálok én itt? Siratom a telet? 

Akkor is tél volt, amikor velem lepte meg a sors, ez a tréfás időutazó a szüleimet.

A meleg sós cseppek csendesen, szerényen gurulnak végig az arcomon. 

Siratom az igazságot. Itt vagyok, és körülöttem halvány jele sincs az életnek. 

A sűrű szemfedél eltakarja az életből elhullajtott maradványokat.

A fák érzéketlenségét nézve azt kell mondanom, így van jól.

Mégsem! Nem akarom, hogy ez a hideg hangulat a lelkembe költözzön! Ami kint van, csak akkor érintheti meg a szívemet, ha én ezt megengedem. Nem akarom beengedni a telet, még akkor sem, ha egyenletes fehérségével megnyugtatóan hat. 

Nagyot lélegzem. Játszom a hideggel, s legyőzöm.

Mire kiengedem a számon,  egy sóhaj kíséretében meleg párává változik. 

A hidegnek nyoma sincs. Amit most itt látok, hamarosan megváltozik. Minden megváltozik. 

Lehet majd hasonlatos, mintha, olyan, mint...,de pontosan ilyen nem lesz. Már a következő percben sem.

Észrevétlenül, de rajzolja az idő keze a képet, amit látok. Hol elvesz, kiradíroz egy momentumot, hol több lesz egy halvány részlettel. Nyomot hagy. 

Ez az igazság. Ez igazság?