Háborgó vizet sodort a tegnap,
tehetetlenül zúgott egy folyó
feldobta magát a fellegek felé,
s lezuhant, akár egy ólomgolyó.
Célzottan csapódott lábaim alá
nagy krátert ütve a sík talajon,
mereven állok, ásít a kút mély
elnyelni vágyik a mozdulatom.
Jobb lenne ott, s nem kivetve lenni,
mint tűheggyel élő kis kaktuszok,
míg virágjuk telt a szemet csábítják,
rabul ejt, akár a bűvös szurok.
Pár óra telik, hanyatlik napjuk
a bűvös csend illan, mit szemekre szórt,
marad a tüske, mint egyetlen ékük,
unottan moshatják róluk a port.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése