Omladozik titkaim háza

Milyen otthonos voltam itt

sajgó lelkemben kutatva létem,

itt hol a halk szó volt a gitt,

hogy ne fújjon át a fájdalom,  

mint ablakkereten hasított résen

sziszegő szél 

rosszallja a rendet,

függönyt a titkokról árulón lenget,

de nem így a szegény én, aki

titkomból loptam magamnak csendet.

S ki rám értél, elfogadtál, 

mint törvénytelen gyermeket,

kit megszült az anya kéretlenül

majd meglátogat, vagy félteget,

de ettől többet az ész-diktálta

világunkban már nem tehet.

Hittem, mint zizegő szalmazsákon

benned ringok csendesen,

törékeny csontú apró szárnyamat

a lelked tükréhez verdesem.

Tollaim nedvei szertehulltak,

ritkásan csepeg tinta a lapra,

melyek a fiókom mélyére bújtak

várva a finom alkalmakra.