Te...

Látlak, de nem kéred szemem tüzét. Éget. 

Akkor is nézlek, ha szememnek fáj. 

Burokba zártál, ki mondta ezt néked?

Gyengébb a lángom egy gyertyalángnál.

Mint kerub álltál a reménység füvén, 

a titokzatosság barlangja előtt,

Hatalmasom, szárnyadra vettél

leoldani mi vállamra nőtt. 

S most nézem a vállam. Nézni sem kéne. 

Érzem súlyát a sűrű bajoknak, 

téged meg közben elvitt az élet,

szolgája lettél hamis papoknak.

Kárnak mondom én ezt, óriási kárnak,

szögre akasztottad megtépázott szárnyad,

s bánni fogod majd, hogy itt a földön hagytál,

vékonyul a hídnak kifeszített hajszál.

Mintha egy élet temetése lenne, 

néma film pereg a szemem előtt, 

bágyatag képek, árvák, elhagyottak, 

milyen telt színük volt tegnapelőtt!

Kezem nem mozdul, ajkam hideg márvány,

halványan dereng, hogy volt egy világ,

könnyű volt a nehéz, s a szeretetjárvány

megfertőzött...most ki visz tovább? 

Itt súlytalan lebeg, tétlen a csend,

mint víz sodor céltalan falevelet,

ha új napra nyitja kapuját a reggel,

kézen fog, mint egy kisgyereket,
ki elveszve bolyong vakon, némán, árván,
kézen fog egyszer és hazavezet.