Szemeid nélkül

Súlytalan ködben is hozott a reggel,
erővé vált bennem a szemed,
akkor is, ha elválasztottak
betonkemény kilométerek.
De levetted rólam, fogyott a láng,
mint kandalló tűz nyugszik el nyáron,
fél ezerszer elmondtam tán,
szemeid nélkül fázom e tájon.

Hideg van kint, hideg van bent,
imát lélegzem: van kegyelem,
ígéret-meleg a mennyei kályha.
Még ravatal csend ül a szívemen.
Remegnek fázón a völgyek és hegyek
mit formált rám az alkotó Isten,
venyige szárú törékeny létben
szemedtől vártam, hogy melegítsen.

Múltam hamuja tornyosul fel
eltakarva a tündöklő napot,
hogy elhordjam őket lehetetlenség,
mindenre magam kevés vagyok.
Zörög a fagy holt lugasaimban,
fájdalmat támaszt bennük a szél,
fehér és szürke színekben élek,
ízetlen, szagtalan támad a tél.