Magamért

Távozásod óta sokadszor érzem,
búcsúd, ha lett volna nem sajogna vérem,
szádon néma lakat, semmit sem üzentél,
tél szakadt rám rólad, jéghideg, üres tél.

Hirtelen törött le időnk mutatója,
megállt a térben sok közösnek hitt óra,
kétfelé roppanva a részed leesett,
porba hullt, elfogyott, semmivé elveszett.

Legtöbb csonka percem céltalan ténfereg,
üregesek, mint heges himlőhelyek,
egyszemélyes út vár túl a vasajtón,
tétova lettem, mint liszt a szakajtón.

Elfogyok, majd visszaömlök halkan,
üres suhanásom még magam sem halljam.
A társam én lettem, különös egyveleg,
magamtól magamnak sok mindent elveszek.

A hajnali friss sóhajt magamnak kínálom,
magamat gyógyítom, hogy nekem ne fájjon,
magam szuszakolom satuba a kezem,
gyilkolom magam, hogy nekem jobb legyen.