A hervadó éjről

Harcol az ember bajnokot játszva,
agyában őröl gondokat, szókat,
esti körútját hajnalig járva
megmosolyogja a napraforgókat.

Inog az árny, majd sétál a fénnyel
távolra, hová szem nem tekintett,
talán majd, ha az utolsó tűz
a mereven tág pupillán keringhet.

Nem rándul össze a zöld írisz széle,
benne a külvilág homályos, álló,
egy kézre vár a nem rég csillogó
aprócska gömb, a hű égbelátó.

Ígéret nem volt a keresztlevélben
meddig jár körbe rajtunk az árnyék,
meddig fest koronát fölénk a Hold,
fényében kinek leszünk királynék.

Fejünkre lassan szürke por hullik,
vitrinben hervad a virág fejék,
a játékszabály, ha fordul a kocka
kattanva megáll az időkerék.