Megvilágosodás

Egyedül indultam vándorútra,
az első kanyarban várt rám a szeretet,
ünneplő lélekkel anyámnak öltözött,
derűt ragyogtak a mélyre ült szemek,
megint egy lány, megint egy száj,
mosolya mögött tán sírással küszködött,
utólag ám bizonyos lehetek,
hogy senki ne lássa, mind ezen ügyködött.

S kérte a Napot árulja el magát,
így akart jót a drága, és a fény
csodáit hordta, ontotta lábam elé,
barangoltam kosárnyi kacattal.
Az alkonyathoz elértem én.

Seregnyi lom, gyűrött, ócska papír,
képeslapok színes kavalkádja,
levelek, naplók, különös kavicsok,
dallamok belőlem, s búsan vagy vidáman
szólani kezdtek e rossz zongorában.
Félévszázadnyi kottába gyúrt dal
helyet keres a föld nyomorában.

Egyedül indultam, s vagyok magam, ebül,
a Nap javaiban olykor, ha dúskáltam,
őszbe hajoltam kivűl és belül,
mint tehetetlen, vén, zörgő akácfa
nézek vissza a rőt koronára,
levelem zizeg, kérdésem felmerül.

Van-e a kincstárban petróleum lámpa?
Vak vagyok, egy szál magamat látom.
Kitaposott csizmát tartanak még itt?
Egyre fogy előlem az egyenes lábnyom.
Cukros kenyeret, anyám ízével
a Nap konyhájából kérhetek-e?
Éhes vagyok, korog a lelkem
a kanyarban rám váró szeretetre.