Pókviszony

Az ember kavargó szélhez hasonló
levegőt lehel át sarkomon,
s kérdezem ebben a szűk pokolban,
mitől gyűl ránc a homlokomon?
Ha elbújok minden rendben látszik,
ha meglát, velem hamisan játszik
feszítve feszesre húrjaim, és nem érti,
én nem leszek tücske a világ kanyargó útjain.

Az én utamon más dalok járnak
szájról szájra. Siratók.
Kinek szükség a nyoszolyája
éberen alszik, mint a pók.
De nem rezdül a körkörös háló,
nem érkezik egy kóbor légy,
mellem düllesztem ne lássák meg
a sok huszonnégy órás kétkedést.

Minek sorolnám, kinek sorolnám?
Egy pókot senki sem szeret,
annyira sem, hogy könyörületből
bedobna neki egy vaklegyet,
csak holnapig legyen ereje élni,
várva az ember megkedveli,
s a hálószövés tudományát,
mint szükséges munkát értékeli.