Menekülés a semmibe

Nézem az őszt, a haldoklót, a megnyúlt távolságot,
mint kukkoló les be az ablakon, ha nő után sóvárog.
Az eddig rejtett titkok már mind megsemmisültek,
így akartad, hát lábaid végleg elkerülnek.

Már nem találnál, ha összepakoltam kiköltözöm innen,
fonnyadó vörös levél alatt elolvad a léptem.
Összeseprem történetem, egy maroknyi szürke hordalék,
botránkozva a történteken gyűlik a bűzlő korhadék.

Menekülök a tükröm elől, muszáj rám förmedni,
megyek a csendbe, az nem háborgat, énem meg sem döbbenti.
Csak lenni kell, csak lélegezni, ritmust tartva, mélyebbre
a levegőt, mely rám szakadt, visszadobtál a semmibe.