Sápadt pillanatok

A tárgyak terhe mi nekünk marad,
s utánuk néhány sápadt pillanat,
a visszatekert időmutató,
törékenyen, mint a téli jeges a tó.

Hideg takarón bomlik a sötét,

fagyos paplannal betakar az ég,
fénytelenül a múltban nyomozok,
lehervadnak a piros mosolyok.

A szerelem szökőkút felett
kőszárnyú angyal távolba mered,
egyszer úgy láttam szívből mosolyog,
árnyékában fájva lerogyok.

Deres ruhában koldus kerti pad
ködben áll árván, s emberfiakat
újságpapírba göngyöl a halál,
fehérlenek, mint műanyagkanál.

Fa takart el madárnászokat,
ködben áll rejtve vallomásokat,
levélzörgésben törött rózsaszál,
viszi a szél, s az idő datál.

Vérrel festi a nap az eget,
takarják némán felhőkísértetek,
elmázolt arcán nyugvó éji krém,
veres kalapban búcsúzik a fény.