Szelíd vallomás

Lelkemben ül egy szelíd vallomás,
szenved és vérzik, mint Krisztus arca,
felkészületlen, s nagy jajdulást
hozott a szavak fájdalmas harca.
Az elengedés, a céltalanság
őrt álltak akár a csipkés bokrok,
felakadt rajtuk a gyámoltalanság
úgy lóg rajtuk, mint elavult rongyok.
Emlékeinket a múlt molya rágja
hajnalban szavaid dörögtek körül,
Te mondtad ki az Isten áldjon-t,
szívedben ennek sok ember örül.
Csak, mintha érzések tépik a csendet
itt belül s bomlik el az a sok jó,
mi tőled jött betakart puhán, melegen
mint hűvös napon egy hű takaró.
Maradni ott a szűk kamrában
hol nem fért a szívedbe szívem?
Elférek már a tágas magányban
mit rám mértél azt tovább viszem.

Gyarlóságomban én repülni vágytam,
s képzeltem kezedet melengetem,
letörtem, nem kell és a földhöz a vágtam.
Semmit sem érve már eltemetem.