Appassionata

Talán utószor vetem be a papírt és öntözöm, mert esik kint és esik bent, ki mereven élsz, rám nézve közönnyel észre sem veszed, ha cseppre csepp csepeg.
Talán utószor kéne, mert jobb ha kiköltözöm. Szívedből teljesen, az életből lassan csomagolva, gondoltam befejezek pár elkezdett dolgot, ám a még megmaradt egyetlen petárda robbanásától kiégett közben az élő akácos, oltása nem sikerült és füsttől szürke, testileg fáradt vagyok!
A tavaszt vártam, s az ősz jött el, örök őszben topog az időm, fehér, mint a színes ruhák közt az egyszemélyes lepedő.

Amott egy álló, óriás malom. Nem őröl, nem halad. Állunk az orvosára várva ki tudja mióta. Engem csak a csend gyógyít néhanap pár órás önmagával, de aztán fut, mint a forralt tej a lábas oldalán fel és feljebb, utolsót szippantok a finom illatból és visszamarad a lebegő sötét. Árnyakkal, álmatlanul.
Térdig már a hidegen feszített ködben állok, de szemeim a hegyekre emelem. Segítséget várok onnan, míg bele nem fulladok a keserű tehetetlenségbe.
Nem akartam ezt a kínos, rímtelen, hímtelen utózengést, hittem a viharok után mindig felsüt a nap. Csak az én egemen már nincs parányi hely sem, hogy telt arcát megmutassa.

Felhő, felhő hátán és őszi esők gyengítik szívemet.
A magok elrohadtak, új hajtás nem sarjad, szár nem szökken, kár volt elvetni őket.
Nem lesznek új fák, a pudvás korhadékok maradtak nekem. Talán egy sípra telik még belőlük, de hegedűre már nem.
Elköltöztek a tücskök is...
Jó az állatoknak, az apró bogaraknak, mert hiába támad rájuk a gond.
Az ember egyedül, aki felveszi vele a harcot, pedig lám milyen hatalmasok vagyunk. Mégis bátran támad, majd legyőz. De hová is bújhatnék előle? Kő alatt, víz alatt nem élnék meg, a föld mélye meg a pihenő helyem.
Marad a mindig lejjebb való hajlás, míg kétrét dőlve maradok, mert kétszer nem lehet ugyanazt, kétszer nincs esély, egy volt, ez az egy. Tavasz helyett most az örök őszben, ahol sem napfény, sem jó föld, csak az örökös eső.