Sokadik sóhajom

Ígértél fejemre boldog öregkort,
nyakamba, ha fáznék melengető csendet,
hogy kezemre szórod szerelmed hamvait,
kívánságaimat lelkedbe égetted.
Fa hullajtja némán kerteknek aranyát
levelek táncolnak sértő lábnyomokon,
bezártam életem szeges bakancsait,
néma lépésekkel utam araszolom.
A világos tűnik, az alkonyba téved,
de kinyújtja tán újra karját felém,
sokadik sóhajom múlik el csendesen,
és már nem mondhatom: Köszönöm elég.