Viharok évszakán

A szavakkal is küszködöm, Uram,
már nem tudom mondani jobban, igazabban,
tán erényem is volt, bűnöm vagy ezer,
a múltam javát meg gyáván megtagadtam.
Bocsásd meg ha tudatlan a szolgád
tévelyeg itt az ember-csinált jogban,
hátamon bár a törvényed a köpeny,
derekamon imádásod övem,
buktam és ebbe csontom beleroppan.

Szerény vigasz mi zsebemben maradt,
egy lámpabél, olajos gyújtózsinór darab.
Hasztalannak látszó vacaknak mondják,
én vigyázom túlélő csomagom e rongyát,
s könyékig túrok a zsebeim mélyére
az olajom mellé keresve még spongyát.
Körmöm alá szúr a múlt fájó darabja,
nem átkozódom, szomorúbb sem lettem,
úgy kezelem, mint életfogytig tartó
gyógyíthatatlant egy mindig vérző sebben.

S míg óhajtozom, hogy szűnjön a fájdalom,
kalapot emel a fekete éjszaka,
jön, mint zivar a villámok hátán,
rám dörög nyíltan a viharok évszaka.
Mit akarsz üzenni vajon, Uram?
Süket lett szolgád, fülemben gond ül,
arcomon sápadtan virít a csend,
sorsom majd holnapra parányit könnyül...?