Függőben...

Majd minden úgy lesz, -gondoltam én-,
mint ezelőtt, mikor a sok tarka szó
egymást kergetve tolongott bennem,
melyikük lesz a lélekosztó.
Melyikük fog kicsomagolni, mint ajándékot bont
öreganyó, s az igazság lován melyik tart meg,
míg hírt kongat rólam a harangozó?

Óvatosan, a papírt is óvva simogtam féltve
a kincset, átadtam mind és örömmel raktam
fejem alá a megmaradt nincset.
Most tétován állok, csípőmön kezem,
szemem előtt egy nagy halom semmi,
valaki kisepert belőlem mindent,
üresen kongok, jaj félek bent lenni.
A verandámról virágok tűntek
a semmi be el, kopár a fal,
a színtelenre pókok szaladnak visszaélve
a bizalommal.

Várok az árnyékos, csillogón tükrös,
álarcot viselő veszett világban,
ez nem az enyém, elesek benne,
a borotva élén én bátrabban jártam.
Sebeimet elalvás előtt igék szavával borogatom,
és könnyebben megy -a minden rendben-,
kifelé már ezt mutatom.
De látom a mögöttest, az alult, a fent,
az időmet, amint döbbenten áll,
van hegy, mérleg, tenger és út,
s az életem lóg saját a függőhídján.