Vigasztalanul

Túl az óperenciás álmokon,
az üveghegy csúcsától délre,
teremtettél egy világot
izgatottan és félve.
Lettél ott szerelmes szívbilincs,
kereszted mellé verve le tanyát,
gyermekágy felett virradón
lettél egy magvető asszony, mint anyád.
És szeretted a gyermekeid,
apró lábaik nyomát,
nedves kicsi kezeikkel tapogatták a ruhád.
Rájuk is varrtál, s míg el nem hordják
marad egyedi viselet, olyan, mint néhai
cifra ködmön.
- Szorít a lélek, ha oktalan viseled!
Sok idő telt, de visszanézve
szinte semmi sem volt az élet,
a küzdelem szúrós virágait, Te is
csupasz kezeddel tépted.
Látta ezt Isten, áldást adott,
s hogy másokért nem szűnt a robotod,
angyalát küldte és fájdalmamra
egy nap magához hivatott.
Derék szolgákat keres az Úr,
így lettél égfestő inas,
a felhők közt laksz ártatlanul,
csak ne ért volna oly váratlanul!
...várom, hogy jöjjön Tőled a vigasz.