Csapdosva

El a szomorún nedves, áradó parttól
hol hiába sodorna feléd a víz,
már nem óvhat karod a támadó bajtól
sűrű lett csendünk akár a gríz.
Nekem hazudni nehéz palást
lenne és nem bírná viselni testem,
nem szoktam hozzá, hogy szavaimat
színes beszéddel másokhoz fessem.
Menned kell, s úgy menj el távolba nézve,
mint madár száll levegőt szelve az égre,
csapdos a szárnya, de emlékszik még
milyen volt neki a szabadság rég.