Madárdal

Kis veréb tegnap éneket kántált.
Egyszer a viharban eltévedett,
villámba nézve elvakult szemmel,
élete szürkén kesergett vállán,
azt hitte fészkére megérkezett.

Régebben kezdődött neki a rossz,
akár egy lidérces, félelmes álom,
vakolat hullott, s kidőlt a fal,
túl rezonált a páros hullámhossz,
csalán vert tanyát a közös házon.

Gondtalannak épített várban
fejére tették a magány kendőjét,
s az, aki egyetlen volt a szívének
olcsó magvakkal, kalandra várva,
megrakta tollai titkos redőjét.

Itt maradt, szívén szigorú pecsét,
de fekete holló gyöngyöket hintett,
szemére szórva még szép szavakat,
hogy szárnyai alá rejthesse fejét,
a nagy madár köré reményt repített.

A fára ült, hogy közelről lássa,
csillogó tollát szálig érezze,
simogatta és becézte szívét,
annak, ki azért szállt le az ágra,
hogy lőporos mellényét átfényezze.

A kétféle sors szült más törvényeket,
vakon a veréb látni remélt,
nem akarta a fekete holló,
varázsolt köré egy történetet,
majd magára vont kék hűvös acélt.

A veréb arccal az ég felé kémlelt,
várta a fényes, nagy madarat,
felhő gyűlt köré és égi könnyek
hullottak rá, a nagy idő zsémbelt,
szorongva várt, az óra haladt.

Szeméről oszlani látszott a fátyol,
súlyos víz mosta dús hályogát,
az első fényben nézte a hajnalt,
s a langy harmat íze hitet kovászolt
visszakapni a múlt a zálogát.

Nem várja többé a hollót kertjébe,
másfelé szór az gyöngyszemeket,
áldott az eső és áldott a fény,
mint nyílzápor hullt a veréb szemére
megnyitva íriszén az ereket.