Cinkosan belém csíp, de nem vagyok neki alkalmas kedvemben, kíváncsi sem vagyok a humorára. Nem tágít, inkább szorít, majd addig csipked, amíg könnyeket csal elő a szememből.
Mit csinálok én itt? Siratom a telet?
Akkor is tél volt, amikor velem lepte meg a sors, ez a tréfás időutazó a szüleimet.
A meleg sós cseppek csendesen, szerényen gurulnak végig az arcomon.
Siratom az igazságot. Itt vagyok, és körülöttem halvány jele sincs az életnek.
A sűrű szemfedél eltakarja az életből elhullajtott maradványokat.
A fák érzéketlenségét nézve azt kell mondanom, így van jól.
Mégsem! Nem akarom, hogy ez a hideg hangulat a lelkembe költözzön! Ami kint van, csak akkor érintheti meg a szívemet, ha én ezt megengedem. Nem akarom beengedni a telet, még akkor sem, ha egyenletes fehérségével megnyugtatóan hat.
Nagyot lélegzem. Játszom a hideggel, s legyőzöm.
Mire kiengedem a számon, egy sóhaj kíséretében meleg párává változik.
A hidegnek nyoma sincs. Amit most itt látok, hamarosan megváltozik. Minden megváltozik.
Lehet majd hasonlatos, mintha, olyan, mint...,de pontosan ilyen nem lesz. Már a következő percben sem.
Észrevétlenül, de rajzolja az idő keze a képet, amit látok. Hol elvesz, kiradíroz egy momentumot, hol több lesz egy halvány részlettel. Nyomot hagy.
Ez az igazság. Ez igazság?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése