A kerek világról

Mikor még kerek világ nyílt a csöndben,

tökéletes volt, mint egy mesekönyvben,

a kertből állt, s néhány boldog almafából,

egy tenyérnyi éden a csodák legjavából.

Napraforgó virág, apró szárnyas árnyak

a fák között libbenve ágról-ágra szálltak,

öreg néne ült egy fonott karosszékben,

fésű és hajtű volt vén keze ügyében.

Hosszú fehér haját meg-megcirógatta,

s a rózsaarcú lánykát beszédre nógatta.

Kocsikeréknyi volt naponta a jóság,

arcukra kiült a békés jóllakottság.

Nézni őket innen könnyfakasztó dráma,

rabul estek végleg az álomcsapdába,

vergődik a gyermek, mint egy árva lepke,

akinek a szárnyát az idő rég kiszedte.

Bár a múltban maradt voln' a lányka,

ne díszítette volna haját párta,

visszalovagolna az idő csikaján

ott rekedne végleg leányság ugarán.

Nem kérdez semmit, választ úgysem adnak,

nem diktál a szíve, körmei lefagynak,

emlékezni fekszik éjszaka az ágyba,

arra a kicsi, de sejtelmes világra...