Szószegés

Hányszor fogadtam kezem emelve
nem válogatom ki többé az ocsút,
s nem szűröm le a frissen fejt tejet,
s nem fonok senkinek szó-koszorút.

Hányszor bámultam irigy szemekkel
a szélesre feszített sasszárnyakat,
szelték a levegőt, vitték az eget,
lerázva gondjuk, mi lent ráragadt.

Nem néztem tükörbe, látni sem bírtam
koszosan, szürkén csak ember vagyok
s arra születtem a fényt tompítsam,
mert köröttem mindenki csillog, ragyog.

Most, hogy életem napja a delet
elhagyni készül már nem lázadok,
tallérjaimnak varrok egy zsebet,
ha meglepetésemből feltámadok.

Komor kísérőm szerelmet vallott,
nász csókja arcomon fagyosan kék,
kioldja görcsöm mi a földön tartott,
erőtlen testem lesz bizonyíték.