Ki nem bujkál

Az egyetlen Vagy ki nem bujkál előlem

köszönöm ezt Uram, ezért vagy előnyben

másokkal szemben, kik ilyen-olyan érvvel

elmennek mellettem ragyogó hírnévvel.

Tudtommal én szégyent senkire nem hoztam,

talán sokat adtam elhamarkodottan,

könnyezve állok, mint szürke gyertya viasz,

pedig színes voltam, mint ősszel a piac.

Elfogyott a kincsem arany színű halma,

virágzó életem törik, mint a szalma,

kezeim közül a kincseim kiesnek,

elérem rólam tán tudomást sem vesznek.

Tisztelet jár Neked Uram, örök hála,

amíg el nem szakad sorsom selyemszála,

az egyetlenem Vagy ki kérsz még belőlem,

viszonzásul viszel, vagy itt jársz előttem. 

Leltár helyett

Szokás a dolgokat leltárba venni,
beiktatni a beérkezőket,
a hatásukat mérlegre tenni,
és felértékelni a kimenőket.

Az örömeim szerényen jöttek,
nem taposták agyon a bánatom,
egy-két vígságot elébem löktek,
ígérték azt, hogy jöttüket várhatom.

Várakozom, míg merül az elem,
kileng a mutató. Billeg a mérleg .
Alá kell raknom valami merev
kőlapot, felbukna, mint a részeg.

Tervet is ilyenkor szokás álmodni,
előkotortam hát füzetemet
és alig bír elmém feltápászkodni,
feltárcsázom az ügyeletet.

Nem tudok álmodni kérem szépen,
nincsenek ott valahol álmok?
Leértékelve, kis üvegcsében,
eladnák nekem? Köszönöm, várok.

És így telik el lassan a nap,
nem hívnak vissza, szalad a hét,
észre sem veszem szilveszter van,
s kezdhetem megint a régi mesét.

A sóhajok fehér hava

A mennyből az angyallal küldjük el
csokorban
a kövérnél kövérebb jó kívánságot,
dúskálunk bennük, mint szaloncukorban,
és cifrázzuk akár a mézeskalácsot.
Csak ha a fele lenne tiszta érzés,
szívből szakadna lelkünket kitárva,
öröm sóhajok fehér hava hullna
erre a szomorú, megfagyott világra.

A legkisebb pásztor

Szürke ruhában komor fagy,
ül szárazon, hideg ereszen.
Hová tart fajtám serege?
Lépnek keményen, fekete rendben.

Templomban állnak, áhítattal,
előttük jászolban apró gyermek.
Álmát virrasztja gyertyaláng-angyal.
Körötte a hívek térdepelnek.

Sötét, goromba éjjeli fagyban
magukkal viszik a kisdedet.
Szívverésükre válaszol karban
az angyali kórus szent éneket.

S én a legkisebb pásztor, ki fázom,
maradtam volna otthon, a tűz körül?
Értem is fekszik a szalmaágyon.
Bűnös lelkemen, hiszem, megkönyörül.


Variáció: 


Szürke ruhában komor fagy ül
szárazon fel a hideg ereszre,
hová megy fajtám seregestül?
Keményen lépnek fekete rendben.
Csillagtalan volt a szomorú ég,
mégis elvitték őket a lábak,
az első karácsonyt emlegették,
útközben maguk is jelre vártak. 
Templomba érnek, hol fehér az asztal,
előtte jászolban gyermek,
álmát virrasztja gyertyaláng-angyal,
elé, mint hívek letérdepelnek.
Sötét, goromba éjjeli fagyban
magukkal viszik a kisdedet,
szívverésükre válaszol majd
az angyali kórus szent éneket.
S én a legkisebb, aki fázom
otthon maradjak a tűz körül?
Értem is fekszik a szalmaágyon,
bűnömért remélem megkönyörül.

A fenyőfa álma

Alkotó kedvedbe beillek uram?

Játékosan, de pontosan dolgozol, 

előre nézve mindent kiszámítva,

roppantott ágamon kesztyűben motozol.

Terveidben sehol egy felesleges vessző, 

akár fészek, madár vagy szerkezet, 

vágyamból a rosszat kikanyarítottad, 

igazítgatod tűhegyes végemet.

Úgy érzem Uram nagyon átvizsgáltad

életem ezerszer, töprengve, fontolva,
fa korom elején az árok mellett álltam,

nőttem más fák mögött gazokat vonszolva.

Egyfelől kopaszon, másfelől csodáltan,

túl árnyékos helyen, fenyőnek csúfolva,

egyenlőtlen ágam zöldje ünnepi szobában 

csillogó díszben is világi csúf volna.

Két tégla között

Két tégla között újságpapírban

préseltünk magunknak száraz virágot,

most így nyomják össze puha lelkünket  

s teremtenek bent pusztaságot.

Ha tudnák az Istent is megölnék bennünk, 

hogy senkink se legyen, senkit ne féljünk,

s a mindennapi kenyér fohászát

idegen isten kezéből kérjük.

Zsíros arcú, dőzsölő úrtól

ki saját fényétől senkit nem lát,

csörgő fillérek töltik ki lelkét, 

és szemlátomást emelik rangját.

Szánalomból, ha dob egy-két koncot,

így színlel magasztos küldetést,

az adakozástól hízik a mája,

s még elvárja érte a kitüntetést. 

Nem hiszek már a kígyó szavaknak

rám csavarodtak, mint kúszó sövények,

újságpapír közt érezném magam,

két tégla között, mint préselt növények.

Semleges állapot

Üres és sötét a benti sétány,

bordássá fagytak az emléknyomok,

hideg szél fúj, átszelel rajtam,

csontomig szúrnak a sajgó fagyok

Kérdezed hallom, miért e panasz?

A remény jegén a piszkosság éled,

és nem rajtam múlik, hogy ezen az úton

a biztonság lába a lejtőre tévedt.

Csúszik s míg zuhan hiányt kiáltva,

egy kiálló szirtbe vágja a sarkát,

s míg ez a sarok bírja a testet,

tartani fogja a közöny a markát.

Karácsony előtt, fájdalmak idején

Sötét képek űzik. Hessegeti álmát.

Mi Atyánk Isten, töröld el a gyászát!

Fájdalomtól bűzlik az édes  vér szaga,

vak világosságba vezet az éjszaka!

Bocsásd meg bűneit, ne hagyd lent a porban,

háborgó viharban keresd akárhol van.

Mindennapi csendjét add meg Uram néki,

üres szívét töltsd meg lélekkel, ha kéri.

így hangzanak imák,

így szállnak sóhajok,

növekszik az árnyék,

gyengék az angyalok.

Hej pedig ha szívünk sarkig nyitva volna,

kintről a muzsika csodaszépen szólna,
tűzparázs árnyéka falon, mint a festék,

regélne a csöndben édes téli estét.

Kicsi gyermekkezek mézes bábut gyúrnak,

rongyos, öreg csizmák erdőn kutyagolnak,

csilingelve cseng egy kis harang az ágon,

hiányzol fahéjas, porcukor karácsony!

Drága öreg szülém reszkető dalától,

zengett a kis falum mennyei varázstól,

karácsonyi ének hallott minden házból,

s eggyé vált a szívünk, benne volt a jászol.

Áldást! Békességet!

Áldást! Békességet!
Így köszön rám a templomharang,
boldog hangja hirdeti szerte,
világra jön a Hit Fejedelme,
megfogant köztünk az Isten-i mag,

A Gyermek mielőtt Betlehembe érne,
egymást a Földön szeretni kéne,
elásni minden gondolatot,
mi fájdalmat lehelne szelíd szemére.
Hálám, mint csorgó kis patak,
csörgedezik és ki nem apad,
hisz láthatom majd a Magzatot,
Adventbe léptünk Testvérek végre.

S mint a koszorún az első gyertyaláng,
gyúljon fel bennem a fénylő remény,
tömjénként füstöljek, hogyha kell,
vagy gyógyforrás legyek a fájdalmak hegyén.
Szálljon ajkamról dicsérő zsoltár,
megköszönvén, hogy élek,
s Rád rakhattam minden napon
az emberi gyengeséget.

Köszönöm Uram, a világosságban
megtaláltam a tisztásodat,
s hogy kitártad titkod ablakát nekem,
a bizalmad köszönöm újra Uram!
Már nem halmozom a szépre a piszkot,
bár terheim alatt roskadozom,
annyi vagyok, mint kilehelt pára,
gyertyaláng létemben ingadozom.

Boldog ki ma is Igédre éhes,
ha elkésem, ha nem megyek,
vakítanak a villódzó fények,
sárral mosd meg a szememet.
Hátadnak dőlve, belőled éljek,
mert dőzsölnék s közben vétkezem,
s ha elárulnálak a harminc pénzért,
törj össze mindig, de két kezem
engedd, hogy nyúljon Feléd a fényért,
világíts rám, lásd könnyezem.

Elhívtál Uram, s én üresen jöttem,
nevemen szóltál, itt vagyok.
Ha mennem kell egyszer, mert elküldöd értem
fekete szárnyú angyalod,
imádva Téged menjek el csendben,
könnyen, de Véled színig töltötten,
így lesz Uram, ha akarod!

Mesémbe szőttek

Elcsomagolta köntösét az éjjel,

sértődött kékséggel tovább vonult,

s megállt a bolygó másik felében,

nyomába köd hull és bánat dalol.

Meddő sóhaj szállt sok száz éji órán,

itt hagytad nekem szép lelkedet,

ha megfoghatnám a szívembe zárnám

olvadjon el ott, bent mindent lehet.

Hányszor bolyongtam álmodva szirtről,

nyergére vett az idő lova,

mire  a hajnal beköszönt kintről

visszalopott, s már illant tova.

Jön még az éj, mint megszállott hozza

s teríti rám a csend-takarót,

semmit nem várva bearanyozza

szobám a kerek vén Telihold.

Mesémbe szőttek az álommanók.

Kit a föld vonz

Kit a föld vonz vasbilinccsel

ne tekintsem reám vágyva!

Én a napot szaggatom le

a tüzét megzabolázva.

Ne sajnáljon aki magát

nem sajnálja kínban vinni,

testét mártja száz tövisbe

s hazudja, hogy nem fáj semmi.

Ne higgye, hogy a rőt sebek

arcomat nem szomorítják,

gyógyulása emlékeit

a csendek mind idehozzák.

Kipakolják asztalomra

ropognak, mint finom zsemlék,

halvány piros morzsák hullnak,

mint szétfoszló szakadt kelmék.

A Fentről

Szólt az angyal, ki Fentről jött

és születésemkor elkísért haza.

Úgy képzelem el, mint ködmön lakót,

kis helyen élő, szeretni tudót, 

és csak nekem szól  dúdolt dala.

Magam formájú, ő az én sajátom.

Létemhez igazít, eltart jó kalácson,

később még tervet is szövögetünk ketten,

de ma azt súgta hallgassak, lomtalanít bennem, 

csendesedjem s tűrjek az összerakott rendben.

Ne hajtsam malmát a kétségbeesésnek,

elkoptatható értéktelenségnek,

az elmúlt éveket fésüljem át,  

s fonjam szorosra a hozott tudást.

Kezdjem használni azt amit tanultam.

Például, mim van...s mi az mit eltékozoltam? 

Minden ajándék, de az élet hitvány,

többet és többet vár, szól, mint egy kiáltvány.

Család, ház, autó, élet, munka,

egészségem is volt, gondom összezúzta.

Biztonsági zárral kell megvédenem magam, 

elég egy lakat... csak tudnám honnan?

Hol találom meg a szilárd pontot, 

a kifordíthatatlan sarokkövet...

hol véresre verték a legszebb arcot, 

keresek ott szeget, szeget.

Fát, szilánkokat, megosztott köpönyeget,

a szent fejről széthulló töviseket... 

ez karcolt bőrömbe ember hitet.

Csak a Fent ereje indít meg szíveket!

Olyanok vagyunk

Olyanok vagyunk, mint a tiszta kelme.

Gyűrődés nélkül cserélnénk ki magunk,

rám csodál mély szemed, én is csak nézlek.

Viselni egymást tán túl gyávák vagyunk.

Félünk egyhangú, monoton színeink 

tarkábbnál, tarkább színekre cserélni,

vagy csak a szennytől óvjuk a másikat

ami a lelkünk kéretlenül éri.

A merész reggelek

Próbára tesz a hajnal, amikor bekukucskál az ablakomon, pedig ilyenkor legteltebb a csend kelyhe, és nem szólalhatok meg, mert a hangomtól összetörne a finom hártya. Mozdulni is csak óvatosan merek egy láthatatlan szálba kapaszkodva, nehogy megreccsenjen az ágy.

Ha zizeg az ágynemű szinte beszívja a kehely és elnyeli a finom hangot. Ez lesz a mai tápláléka, mert holnap is lesz hajnal...Ő már tudja.

A reggel még merészebb. Az ébresztés finom trükkjeivel közelít felém, majd engedek neki. A csendburkot már megtörték kintről hallható  szárnycsapások, melyeket beküldték a fénnyel ébredők. 

Kis madarak serege szeli a a korai levegőt, friss és zamatos lehet a külvilág. 

Hideg van. Hamarosan ropogni fognak a lépéseim, most csak a csontjaim utánozzák a befagyott víz jégtakarójának hangját. 

Mennem kell, mert a reggel felszólított, kihívott maga ellen. Illik mindig tisztességesen felöltözni, igazságosan összemérni erőnket, ha már megtisztelt azzal, hogy komolyan veszi a küzdelmet. Velem, aki egy vagyok a sok ébredőből, egy vagyok a harcot kedvelők közül, aminek neve: Élet.

                                                                   ***

Kérdezem is gyakran persze magamtól, egyedül vagyok, nem hallja meg senki, élet-e semmittevésnek látszó építkezésem.?

Mire magamat felépítettem és körbekerítettem a Hittel már a kis szobák alakítására is figyelem kellett, majd díszítenem is , és most azt remélem megtelnek majd gyermekzsivajjal egyszer.

Tudom mindent nem kaphatunk meg, ezt csak azaz ember gondolja, aki minden nap belevágja fejszéjét az élet fájába és hasznosítani akar minden forgácsot, csak magának, és ráadásul azt képzeli, hogy csak a maga erejéből. 

Semmink nincs, amit ne kaptunk volna, és megfizetünk mindenért. 

A szünet nélküli harcok kilátástalanságának ára van. Vagy a hamisan csengő barátnak tűnő forint, vagy a sokkal értékesebb de csendesen fogyó egészség.

Ezeket a reggel tudja, amikor kihív a párbajra és mindig ránk bízza a választást. 

Mi lenne, ha...?

Gyakori kérdés, olyan misztikus, olyan fantasztikus, mert elindítja a leglustább agysejtet is egy kalandra. Mi lenne, ha? 

Csodás kérdés, és születnek is rá válaszok egyre-másra, és egy sem az igazi, nem tudjuk megunni, és ez így jó!

Mi lenne, ha...egy olyan kérdés, melynek nincs vége. Mert bár hordoz magában a kérdés megvalósítható ábrándokat is, és az ember ami földi, anyagi szinten számára megvalósítható meg is teszi, nem éri be ennyivel, és fokozza, és fokozza, mi lenne ha?

Mi lenne? Más lennék? Ha más lenne itt minden. Akkor, ha nem ez lenne, jobb lenne? Nem ismernénk jó pár embert, sorsot, életet, viszont ismernénk helyettük másokat.

Értékesebb lenne? Elcserélnénk ezt a mostanit egy olyan élettel, amit csak álmodni merünk? Merünk egyáltalán álmodni? 

Mi lenne, ha meg merném tenni és kizárnám az életemből azokat, akik ártottak? Megtehetném? Kire van egyáltalán szükségem? Kinek van rám szüksége?

Mi lenne, ha nem csak a természetben létező dolgok lennének igazságosak, mint Nap, Hold, szél, árnyék, halál? Csillagok.

Mi lenne, ha az ember megtanulna tanulni az élő világtól? Mi lenne, ha az lennél, aki valójában vagy? Mi lenne, ha nem félnél a csendtől?

Mi lenne, ha nem oda születsz ahol most vagy? 

Belegondolták már? 

Gondolj csak bele! 

Álmodj a felhőkön, evezz a vizeken, sütkérezz a boldog napokban, de valami változni fog, és mindig ott motoszkál majd benned.

Mi lenne, ha...?

Amit a csillagok látnak

   Időtlen idők tanúi ők és csillogásukból egyáltalán nem vonható le olyan következtetés, hogy unják már nézni a földön nyüzsgő apró lények mozgását. 

Ez a mozgás érdekes inkább számukra, és igen változó véleménnyel lehetnek rólunk.

Megfigyelték, hogy vannak akik ólomlábon járnak, vannak akik egy nap alatt két napra való életet élnek két végén égetve a gyertyát. 

Így szokták mondani egymásról a földi lények, csak azt nem számolta még ki senki, hogy most ők ezzel a sok-sok igyekezettel többet is élnek? Mert érni nem érnek többet azt hiszem, hiszen mindenki annyit ér, amennyit érnie kell, valakinek mindenki nagyon fontos, drága, mi több: egyetlen a világon. A Teremtő biztosan számon kéri mindenki életét valakin. Egymásra vagyunk bízva, és ezzel nem árultam el titkot.

   A gyertyát pedig könnyű két végről égetni, ám vannak akik a világítás nehezebb formáját választják és ők inkább lámpaolajat tartogatnak a korsójukban, mert esküsznek rá, hogy a lámpa lángját nem öli el a vihar sem, a lélegzettől sem hunyorog, nem oltja ki a huzat, sem pedig a hirtelen becsapódó ajtó vagy ablak. 

Még az őszi szél sem, ami mostanában egyre többet kacérkodik a falevelekkel. Ma is megfigyeltem, ahogy a fűzfa legfelső ágain viháncoltak a sárga levelek, a szél meg miután megunta, hogy a bolondját járatják vele, elcsendesedve legyintett rájuk, de biztos vagyok benne, hogy holnap visszatér.

  A lámpaláng erőssége állítható, állítják a lámpatulajdonosok, és ha belegondolok valóban így lehet, ezért van az, hogy egyik embernek tovább világít, mint a másiknak, mert takarékoskodni is lehet vele. Vannak szórt fényű, másoknak is világító, és vannak a csőlámpák.
De mit lehet látni egy alig égő lámpás mellett? 

Kisebb a tűz esélye is, hiszen a bura megvédi a környezetét a pici szikráktól. 

Miért van hát, hogy gyorsan és nagy fénnyel használják mások azt, amit szintén mások alig-alig pislákoltatnak?

A jobb fényhatás elérése miatt sem ártana néha a lámpaburát megtisztítani egy kendővel. Talán csak kormos, talán csak belepte a por. 

   Még ősz van, de tapasztalatból tudom, hogy télen sokkal több fényre lesz szükségünk, hiszen nagy égi lámpásunk kevesebbet fog világítani nekünk, a Hold pedig még mindig megosztozik a csillagokkal, akik időtlen idők óta figyelik a földön futkosó lámpagyújtogatókat.

Időről

Megállt az Idő, percei vakon
zuhannak le a hófehér falon,
négy álló egyenes, átlósan egy,
húzom és számolom, mint a fegyenc,
ketyeg a rab, rab, rabláncos óra,
tiki, tak, tiki, takarodóra,
az Idő bénán áll, vágtat az éj,
falnál settenkedve sziszeg a szél,
szélharangomba harapva suhan,
játékosan a fák közé zuhan,
az Idő éjszaka köröz tova,
hátára kapja a szárnyas lova.

Még vagy nekem / Éva lányomnak/

Most még jó, a reggeli nesz ölel
s ha akarod az sem, kikapcsolod,
érzékeidre az alázat növel
a lélekből burkot jótékonyon.

Nyugodtabb vagyok mindig, hogy látlak
benned a türelem, akár a tenger,
ahogy a magánynak feszíted hátad
monoton ébredő, tört arcú ember.

Veled fetrengek sár hibáinkban,
tisztulni vérző oltárhoz megyünk
térdelve kérjük szent imáinkban.
Uram egy igazat mutass nekünk!

Papír anyagú, zizegő istenek
kerülnek máshol oltárra ikonnak,
háttérben tükör, gyertya is sistereg,
sok emberáldozat jár e viszonynak.

Már így marad

Sárga aranytó, homokos tenger,
a játszó gyermekkor forró partja,
ott maradt benned az ábrándos vágy,
jövendő bőségem édes marka.
Szegény kis fehér eres kezedből
szájamba alig csurgattál vizet,
égi áldással sem kényeztettél,
kenyeret mikor kilencet adtál,
másoknak adtál kalácsból tízet. 
De nem lázadtam, fogát szorítsa 
össze, aki született nincstelen,
a kenyérhéjára harapjon rá 
és örüljön most, hogy bilincstelen.
Életem mégis pánt tartja össze 
rajta a hűségből örök lakat,
kisimítod majd vén fejem alját,
ott lesz a kulcsom a párnám alatt.

M.I.-nak , szeretettel

A szálka megbökött szavaidból,

s míg hátráltam meglepetten,

egy gondolkodó verem szája

várt rám én meg beleestem,

és strázsáltam míg gondolatban

e versformában kikerekedtem.

Igen. Arcomat átfutotta szeges talppal az idő,

átszántotta ekéjével majdnem ötven esztendő. 

A ráncok mögött vannak ott a lányos-bájos mosolyok,

a derűs élet kék felhőin muzsikáló angyalok,

mit elképzeltünk; Te is, más is, minden ábránd női elme,
mi leszünk a férfi népség legcsodásabb lélekselyme.

Voltunk is egy darabig, s ki ilyet keres van is még, 

de nem csak reám rajzolt árkot a haladó mindenség.

Hiúságot nem ismerek, nem áltatom magamat,

legelső ki arcomba néz: a Fény az, s én a másra vak.

Külsőmet a lelkemre csak úgy kaptam, takarónak,

s nem izgat, ha nem tetszik más szegény, földi halandónak.

Ki bennem csak hibát lel, mert ferde rajt' a pápaszem,

Isten dolgát kritizálja, Ő nem tévedett sohasem.

Varjú károg

Próbáltam a sűrű csöndet
vastag plédként körberakni
magam köré védő falul,
ne szivárogjon be semmi.

Gyűjtögettem erdő mélyről,
régi szekrény fiókjából,
eloroztam, ha nem figyelt
öreg halász hálójából.

Megtaláltam levél alatt
temetőkert magányában,
mécses lángban füstölögve
áldozatként megbánásban.

Vad nyomokból szedtem össze
az esővel űzött tréfát,
éjjelre a harangba bújt
kilestem a holtjátékát.

Karjában szültem verseket,
ringatott akár a bölcső,
fel-feltűnt a rímek öblén
időhajóján egy bölcs nő.

Varjú károg kertem alján,
szél a fákat megtépázza,
és bújócskázó csendemet
dióhéjban elé rázza.

Mi jó van itt?

Az imák nem húztak tegnap csöndet magukra,

a gyertyák fényétől hangossá váltak,

s különös részei lettek az esti  

súlytalan lengő gyertyaláng várnak.

Eljátszottam a feltámadást, 

becsapva magam és halottaim,

hogy milyen jó itt...! De ott van csak áldás,

hol az emlékek csendjében pihennek mind.

Csak ott lehet vágyni a kibomló fényt, 

mint cukrászüzletben jó süteményt,

és Isten illatából szívni egy-egy mélyet,

nem latolgatva, nem tervezgetve 

adni át magunk a lét-szenvedélynek.

Itt és most a táncnak van ideje.

Odaát már testetlen álmaink lebegnek lustán,

járva egy keringőt, egy felejthetetlent,

de érezni semmit nem hagynak a testnek.

Sem a nyirkos illat, sem a száj nedve nem ér,

látomás ez, mit szomjazó álmod a délibábról,

miközben gyöngysorrá gyűlt a szívben a vér.

Halottak napjára

Mindazokért...

Ti, jeltelen fejfák, 

benőtt hősi hantok, 

árván is emlékek maradtok.

Álló, csendárnyékok, 

gyúljon értetek gyertya-fény játék,

virág helyett a fű kalásza lengjen,

tőlünk ennyi a hálaajándék.

A sírból is üzentek,

mi mellembe nyilaz.

Nézd jövő nemzedék!

A halál csak őszinte, 

az  egyetlen igaz.

Önvéd-elem

kiskorú a verselésem

nem rég állt még lábra

meg-megdöccen amíg elér

a nagy iskolába

ahol a sok költő, tanár

vizsgálja a hátát

gerincével bírja-e 

az arany-hangú hárfát

hangszálait bogozgatják

magyar nyelvét nézik

értelméből a sok dudort 

menten kimetélik

mire vége a vizsgának

gömbölyű és szép lett

alig ismer közben reám

anyám ettől féltett

átalakult versem előtt 

leforrázva állok

begipszelve minden tagja

amit csak én látok

Rád bízom a csendjeimet

A kiskapu fölött a szemem

gyakran meresztem, mintha

valakit várnék; és ő nem jön el.

Kezemben lóg a vándortarisznya,

felnyaláboltam jól magam,

mert az nem lehet

hogy csak ennyi az élet,

a négy ismerős fal között

lomhán csorgó percek között

egy-egy napot áthenyéljek.

Nem tudom miért adta az Úr 

időrózsámat e magyar föld kezébe, 

és vitte fel nevem egy szalagon 

lobogó tűzben a múzsák hegyére.

De látod már? Minden csupa szirom, 

életrózsámat lobogtatom,

ha szünet vagyok a szférák zenéjében

csendjeim hullanak...

verseimet én halálomig írom,

és rád bízom nehogy elhalványuljanak.

Ne lázadj

Ne lázadj gyermek, kímélni akarlak,
miattad suttogok, nem ellened,
szomorún furcsa hangja e dalnak
azt kéri figyelj, jól hegyezd füled.

Éjente ne forgasd párnád hasztalan,
gyermek, ne bántsd az édesanyádat,
mert visszaszöknek a goromba szavak
álmodban gyötörve megfojt a bánat.

Könnyű porszemek vigyázva fedik,
de anyád szívéből a szó elszökött,
a felszínre törve a mályvát szegik
a sírra szórt sárga göröngy között.

Roppantod, töröd, már sajog a csontod,
a síró Ég lám újra összegyúrja,
így győz a kín, és fizeted zsoldod,
amíg van eső, s a szavaknak súlya.

Hol lehetnék...?

még el sem indultam

máris visszatértem

ide hol a tél 

öt fokkal hidegebb

az északi szél a kertemben zenél

hol a Nap mindent aszottá égetett

a nyár tűz

a Hold arca sárga 

viaszkrétarajz

ha itt nem voltam boldog
sehol máshol
a földi pusztaságon

nem lehetek az

Hiánycikk

Valami nem jó, valami hiányzik,
langyosan csorog velem az idő,
eltelik egy nap, majd eltelik kettő,
lusta a sors, a pezsgés hiánycikk,
üresen kongok, mint falon a teknő.

Várom a hajnalt, tán visszahozza,
üres a marka harmatot hint,
csalódva csukom vissza az ajtót,
lefogyott remény vonszol megint.

Meddig tart ez még, és bírja-e majd
májam a zsíros semmittevést,
megsimogatva a telt hasamat
lesem az újabb napderengést?

Unalmat űzve tükörbe nézek,
a látványom csípi a szemem,
ez nem én vagyok, hová lett Éva?
ki ez a nő, idegen nekem...

Csodára várok, hogy majd egy éjjel
visszacserélnek az angyalok,
hajnalra kelve megállapítom,
Istenem, újra bennem vagyok!

Krizantémok

előbb csak nyílnak

kerekednek

gömbölyödnek

majd összeborulnak

keserű illattal 

megfűszerezve

halottaink sírjára hullnak

szirmaik közül a csend oson

az öröklét útján fényben járva

minden egyes gömbölyű fej

egy nyugvó lélek memoárja

A hűséges olvasóhoz

Hogy kinek írok, s kell-e írni...?

...akihez szól biztos érti,

nincs címzés a lap elején,

ahhoz beszélek, ki olyan, mint én.

Vagy mégsem? 

Talán éppen az ellentétem.

Leánybarátnőm a gyermekségben,

bárki, szomszéd, vagy idegen, 

a közös szavakhoz nem kellett egyetem.

Már nem olyan sűrű a gondolat?

Oka az értő szem hunyorgása,

aztán a nyelv is közbeszól,

kiokít, hiába lelkemnek lázadása.

Hangtalanul és lassan csúszik

torkomon le a gombóc: fájlalom, 

mindet a verselés miatt kapom...

De érted: Hűséges olvasóm, 

mazochistaként vállalom.

Dés László: Vigyázz rám

Cseh Tamás - Csönded vagyok

Néha elhiszem

Néha elhiszem tenger vagyok,
kicsi, édes, szomjazó meder,
partomon áll egy öreg hajó
faépítmény, amolyan menhely.

Mélyemből kihajt ezer titok,
közöttük ring e magányos csónak,
ránőve élnek, mint szép jázminok,
lehulló szirmuk a vizembe olvad.

Az ártalmas múltnak ereje nincs,
súlyos kövekkel apróra törtem,
medremben rejlő sok színes kavics,
láthatatlanok a burjánzó zöldben.

Fogadalmat nem esküdtünk

Fogadalmat nem esküdtünk

mégis össze vagyunk kötve,

a kék ég széles lepedője

köztünk a híd mindörökre.

Akkor is, ha már a testünk

elfogy és csak lelkünk él,

a kék ég lesz az otthonunk,

mely mindent ölel, amit ér.

Összejár majd lelkünk csendje,

játszó szelek minket fújnak,

fentről látjuk majd, hogy itt lent

a szerelmesek összebújnak.

Legyen áldott végtelenség

a testet öltött szerelem,

minket az ég kötött össze

a szivárványos fellegen.

Piros szőnyegen

Ébredéskor komoran üldögél,
feláll, s a szobáját körbejárja,
félve néz át a gyöngyfüggönyén,
mert kint a veszélyek sora várja.

Itt bent a csend fala magas szegély,
kint reked minden földi lárma,
a lelke dorombol, lágyan zenél,
mint egy felhangolt régi hárfa.

Kacsint a nap és bezsong a szél,
piros szőnyeget terít az ősz,
a levelek közt egy dalt keresgél,
s a kertedben hosszasan elidőz.

Ébredés

Az álom tőlem elszökött,

ülök egy gyűrött rongy papír fölött,

s amíg az igazak alszanak csendben,

a sorsráncomat kell rendbe szednem,

mert megijedtem, hogy vége: 

s nem látogat meg többé a béke,

zaklatott kút lesz mély-árok lelkem,

s egyedül kell majd megünnepelnem

az újjászületés napjait,

mikor a csíkos füzetem lapjait

hajtogatom és írom e szókat

előcsalva az elbujdosókat.

Azt mondják nyers, nyakas a hangom,

magamhoz ölelem ezt a rangom,

énekem harsogjon mindenkihez,
a hasonló halandó senkihez.

Szívem a szívét...

Szívem a szívét súrolta,
láttam, hogy könyveit hurcolta
tenyerén, mint a süteményt,
úgy döntött nem ír több költeményt.

Aludni küldte a szavakat,
az életből sánta rím fakadt,
szédelgett, mint korai jérce,
így ült a tojás tetejére.

Csalfa a csend ma, tetszhalott,
a gondolat szárnya megfagyott
szurkos a láva, alszik a tűz,
a tehetetlenség meggyűrűz.

Nem változott semmi...

Nem változott semmi,

mindent úgy találtam

ahogyan pár napja

a szobámba zártam.

Kulcsommal kezemben

gondoltam kinézek, 

s az udvaron várnak

a régi csibészek! 

Kitakart a hajnal,

betakart a reggel,

csak bánatoszlopom 

gazdagabb egy szeggel,

bánja már a kánya

a vásznat, ha foltos is,

nem szakadt a film el,

pereg, ha kormos is.

Somló Tamás Gondolsz-e rám?

Az én időm Kovács Kati Szenes Iván

Egy éber éj...

Egy éber éj mélyén a hajnalra várva

bebarangoltam szent tájaink,

a folyók ölét, a parttalan medret,

visszhangként szóltak mély sóhajaink.

Buta a nő, ha szomjazni hagyja,

kiszárítja gyökerét a szépnek,

és egyetlen nap kitépne mindent

átadva azt a feledés tüzének.

Őszt csinál bent a fonnyadó lélek

s lehullat magáról ezernyi szót,

amitől egykor egy istennő lettem,

mert férfira rajzoltam édes mosolyt.

Gurul a sorsom, elmúlt az ünnep,

aranyló por ül az emlékeken,

ujjaim hegyével érintem lágyan,

csillagos jel lesznek vén fejemen.

Különös csend

Mint kísértet áll a templomtoronyban,

némán lóg le a bús nagyharang,

éjfélig várom, hogy új napot lendül,

de nem mozdul semmi, bent reked a hang.

A tinta sem fogy, nem kopik a tollhegy,

megállt az idő nem szövi terveit,

a kattogó percek vigyázzba állnak,

míg vállamra veszem az életem terheit.

És viszem, ha bírom éjjel és nappal,

vállamra mérte az Úr angyala,

ledobnom bűn, átadnom vétek,

viszem, csak tudnám, merre? Hova?

Váratlanul

Fekete erdőbe csalt be az ősz,

makacsul tart a lomha sötét,

nem ér a  fény, itt nem süt a Nap,

nem érlelik meg a fák levelét.

Még szép is lenne az indigó ég,

a vastagnak látszó, elmálló felhő,

csak ne lenne minden fagyos hideg,

mint télen, ha északról tomboló szél jő.

Sűrű a csend, köd száll az útra,

amelyen lábam tétován halad,

az erdő alján egy sikoltó bagoly

vadászni száll az éj leple alatt.

Mint merev spirál olyan az út

baktatok rajta beljebb és beljebb,

a fák koronáin a fekete harmat

fekete könnye a fejemre dermed.

Nem ér el senki, nem törlik arcom,

az erdő elején tétlenül néznek,

és vágom lombját a vad bozótoknak,

hogy teret nyissak a gondviselésnek. 

Csendes éji lárma

nem könyörült meg rajtam az Ég

szemem fényei vörösen égtek

fejemben született ezer ima

és hiába sorjáztam mormolva őket

kerestem közben őseim vétkét

kitől örököltem el az átkot

ki hagyta rám a köpönyegét

miben a sorssal bajt parolázok

a gerinces egyenes oszlopok

csodáját ki hagyta lelkemben élni

apám gyermekként megtanított

a kukoricán is térdepelni

kérdeztem Istent szabad-e

nekem vágyódni másra

jobb idők szelét befogva

hajóznom el egy boldog világba

szabad-e ott a szerelmemet

titkos éjeken kicsomagolni

és elrejteni a párnám alá

hangjait ne tudják elzsarolni

hegedűm csak az enyém legyen

csak én tudjam vonóm rakni a húrra

s ha kikötöttünk a szép vizeken

partján a bút kötözzük gúzsba

Megjártam már...

Megjártam már a nincs tovább útját,

visszarántottak onnan, hogy éljek,

és regényem lapján egy bekezdés szerint;

valamiért most vissza kell térjek.

Elaltatnak majd és leszek egy báb,

lélegző test, egy meleg szobor, 

s ha elgondolom, olyan mint most.

Egy illattalan rózsacsokor.

Élnem sem más, így is csak tengődöm,

nem kilincsel rám a szent nyugalom,

a gondok és bajok sok esztendeje

maradtak nálam a kifosztott ugaron.

Talán, ha ismét visszahoznának, 

talán a csend már nem lesz sötét,

karomon ragad, mint hű szeretőt,

és ragyogó arccal szeret az év.

Újjászületés

Akár a csillagok tört, csendes fénye,
távolból ért el a gondolatod,
megkerestél e kihűlt világban
és felolvasztottad az őszi fagyot.

Kihűlve majd' a föld porába hulltam,
zizegett bennem a kiszáradt lét,
amikor kezedből áldások jöttek
és lezártad fallal a lét peremét.

Mint kit az örvény feldobott végre,
hagytam a ringató víznek a sodrást,
s elfogadtam a megőrző kegyelem
lét-mágneséből áramló vonzást.

Beteges szárnyú kis darázs voltam 
egy barnára sorvasztott szőlőszemen,
magához ragasztott irgalmatlanul,
hogy kezedbe végy most megengedem.

Üvegbe zárhatsz a téli időre,
mézedben legyen az új otthonom,
a tavasszal gyűjtött Nap ölelésből
szárnyamat zümmögve meggyógyítom.

Ide magammal nem hozhatlak

Hányszor dobtam a sarokba

a tollat, s gyűrtem a papírom,

nem mert élni a gondolat,

de ma akkor is megírom.

Csak az első lépés lehet nehéz

a kigödrölt szörnyű ugaron.

Csak legyen fény,

csak egy gyertya égjen,

lehetnék magam is akár,

hajamba fűzve a kanócokat,

de a sötétség bennem ki be jár.

Ide magammal nem hozhatlak,

itt gyászban kúszik fel a Nap,

itt csak fűst és köd színezi

meg a hétköznapokat.

Ünnep nincs,

még vasárnap sem,

öldökölni percek járnak,

órákba gyűlnek s kattogásuk

idejét jelzik a pusztulásnak.

Zabolátlan bűnös álmok

rettentenek, s ölik el

a legszebb évek emlékeit,

mindet veled loptam el.

Ide az jön, aki nem tud

ellenállni a gondfelhőknek,

és láthatatlan zsebkendővel

könnyét venni a szenvedőnek.

Ide ne járj, ahol a szív kátrányba 

mártott ócska rongy,

ver még kicsit, kettőt-hármat,

és megállítja a sűrű gond.

Ablak nincs, sötét minden,

út sincs, ami kivezet,

polip karok kötözik meg

simítni vágyó kezemet.

A lelkemet kicserélték,

a régi édes fagyban ül,

csak ez a fekete üres maradt,

bennem, mint luk, úgy feszül.

Ide magammal nem hozhatlak,

Neked fény kell, csillogás,

szívednek csend és olyan hang,

mely tiszta, mint a csobogás.

Élet kell Neked, derű, béke,

hol nem vendégek a bajok,

emlékkövén a szép napoknak

hidd, hogy mindenben ott vagyok.

Ringat a szél

Por, por, bevakult óceán,

parttalan, sárga, szél hordta homok,

állt itt egy vár, de nem vár már senkit,

eldobált téglákból kupacban romok.

Ismerős szemek térképre írják,

lerajzolják, fényképezik,

meglátva benne a vágy zátonyát,

magukat ellene felvértezik.

Üvege szilánk, kapuján inda,

hátul a kertjében nyikorgó hinta,

magányos dallamot ringat a szél.

Árva a vár, olyan, mint én.

Minden nap

Minden nap talányos,

az utam posványos,

csellengek csapzottan.

A fák haja szokványos.

gyérülnek lombjaik,

könnyülnek ágaik,

levelek ezreit 

eldobják s játszanak

télig egy színre-szint.

Józanul

A betűk nem jönnek barátnak,

a szavak össze-vissza szállnak,

elcsavarog a szép gondolat,

kiégett szeme a mesevilágnak.

Izzadó tenyérrel, vörösen,

mosolytalan tükrömet nézem,

ha értelme lenne eléd tenném,

kijózanító ürességem.

Ismét anyámhoz

Szomorú szemű a kesergő nyárvég

az augusztus soha nem lesz már vidám,

ez a hónap kirabolt engem,

a kezeim közül tépett ki, anyám.

Oktalanságomra nem jön a béke,

nem néztem be a házad végébe,

hol a hunyorgó szemű fájdalmak vártak,

s házadra éhes keselyük szálltak.

Csak utánad néztem, és emléke reszket,

annak a nyárvégre elfáradt augusztus estnek.

Pótolni hiányod nem tudja semmi,

lelkemben feketén maradt a folt,

és nem tudom hol kell tisztítót venni,

talán a mennyben van az a bolt.

A felhők mögé utánad nézek,

éjjel is keresem csillagodat,

üres vagyok, mint kirabolt fészek,

megkívántam az illatodat.

Magamnak

magamnak írok

megsebzett magamnak

őszbecsavart kendős

lenkalász hajamnak

szívemet nyugtatom 

halkan kalapáljon

mint üllőről a vas 

el ne csordogáljon

arcomon a tűz 

szégyen pírt ne vegyen

félszárnyú madaram

gyöngyruhában legyen

akkor is ha csak én

borzolgatom tollát

tintaszemű versek

keltik a motollát

kezemhez is írok

igyekezetének

görcsbe csavart ujjal

betűt a zenéhez

életről halálról

szendergő békéről

szerelempaplanos

ringató bölcsőmről

Elindítva...

Elindítva a világ peremének,

ha puha szó érint túlcsordulok

és lefolyok oldalán e cserépedénynek

lent eltaposnak vagy szétáradok.

Bús kalapácsok kopognak bennem,

itt voltam köztük és szolgáltam telemig,

egynek sem kellettem magam vergődöm

a kőfallal körbezárt hangtalan veremig.

Félszárnyú madarim röppennek messze,

gelebem melegén cipeltem őket,

hiányzó tollukat tintába mártottam,

csúfoljatok csak szókereplőnek.

Legyen bár hideg kopár a telem,

a hó majd elfedi lábnyomom,

hiába üldöznek ordas kutyákkal

a tavaszi földből is felszáll dalom.

Ott leszek a rojtos levelekben,

ágdudorok apró kelevényén,

sárga foltként ringatom magam

az éjjeli égbolt fekete mellényén.

Szívre szív

Írószobám ablaka

ég és föld között nyitva áll,

nekem terem az almafa,

nekem perceg a kis bogár,

nekem nyílnak a borvirágok,

szőlőérés idején,

mikor furcsán vígak a lányok

ha mustot présel a legény.

Döngicsélnek egymás mellett,

szívre szívet játszanak,

mámorban jön el a hajnal,

s egy nedves csókot a fákra ad,

ölel a fény és úgy találom,

hogy már mindig így marad.

Még nem hűlt ki

Éjjel lépek a csikorgó útra,

mint fekete sípoló vonat,

megkeresem a vadonban is

a nekem épített siratófalat.

A fák fekete csipkéjén

áttetszőn simít a Hold,

gyászos és hideg az éj

mint ravatalon a holt.

Még nem hűlt ki bennem az érzés,

még fény vagyok, egyenes lézer,

rád sütöm szemem, érzed-e,

még nem vette vérem a kényszer,

hogy koldulni kell a béremért,

szenvedni vad szerelemért,

mert éjjel kell lopva elzakatolnom

siratófalamhoz kegyelemért.

Mi vagyok

Várd a friss szellőt, száll a jutalom,

megérdemelten kísérjen utadon,

kemény munkát végzett a lelked,

hiszem örökre kiérdemelted.

A kitartás gyümölcse drága étek,

elpazarolnom az ínségben vétek,

de az éhes torok telhetetlen

újabb falatokra vágyik,

szédelegve keringőzöm

az asztalodhoz, és egy kérdés

ajkaimból a sötétben kiviláglik.

Tudod-e vajon mi vagyok?

Tűz, víz, kő vagy homok,

kit forró aszályos küzdelmében

elkerülnek a rokonok.

S én konok vagyok a teremtésben,

magamra ártalmas nagyon konok.

Zsengém (az új fáról)

A zaklatás és a nyugalom 

párbajoztak értem,

és zászlót bontott az unalom,

egyiket sem kértem.

Vontatott harcot dúltak

a vége láthatatlan,

s a megtiport csend úgy tárult ki,

mint kiürült lélekkatlan.

Sodor a szél a harcmezőn

a zászlómra villám csattan,

elégeti, megperzseli,

nincs mi megoldhatatlan.

Ki poklot jár és mennybe ér,

türelme kő, szava kenyér,

nem múlhat el a zaklatott

unalom harcmezején.

Mint viruló folt

Sírásra áll a felhők kék szeme
és engem is bús dalra hangolnak,
nehezen karcol a tollam hegye,
nyoma veszett a tintatartónak.

Értelme nincs írni a sorokat,
magamban magammal beszélgetés,
keresem vissza a régi nyomokat,
belém vág a döbbent felismerés.

Ugyanaz nem lesz nekem a hajnal,
nem cicomázza fel szűz perceim,
telefonbúgások édes robajjal
nem borítják le a csendhegyeim.

Rózsa-pír fut halovány arcomra,
álomba csal egy csevegő patak,
indulót kürtöl a szél harsona
és lemaradnak a bánat hadak.

Hívnak a játékos csillaghullások,
a fénykeringőket táncoló hold,
ablakom függönyén finom hullámok,
alattuk vagyok, mint viruló folt.

Letrai Akos-Zsedenyi Adrienn - Valahol

A szegénynél is szegényebben

Ez a nyár beteg, nagyon lefogyott,
mint szakadt ruhában kéregető koldus,
ki zenélt, zenélt, de zsoldot nem kapott,
a szívében szaggatva lüktet a pulzus.

Az emlékek festménye fehér maradt,
nincsenek meghitt sétáló percek,
felhőnézések, vonatvárások,
nélkülem varázsolt augusztus herceg.

A nyár színeiből nem hiányoztam,
büszkén sétált fent az égi vándor,
a gyilkos viharban magam maradtam,
mint elszáradt levél a letört faágon.

Felnőtt lettem

Fel kellett nőnöm a feladathoz
a felelősség terhe nagy,
hiába volt a kedves ihlet,
ha a gondolat csúf maradt.
Fel kellett nőnöm, hogy eljátszhassam
az élet apró játékait,
és tollszárvégről lecsurgassam
a megtapasztalt fortélyait.
Tanultam, hogy felnőhessek
izgatott a csend-világ
mikor itt bent vért izzadva

születnek a melódiák.
Nem kíméltem időm, szemem,
húsomba vágtam késemet
kiforgatva a bús kelést,
hogy megírhassam verseimet.
Benne vagyok mindegyikben
kifeszítve, mint lánc-kötél
egy-egy napom a szemekben,
és visszanézve, mit sem ér.
Kötélpályám feszes, kemény,
keskeny talpnak járható
mezítláb jól tapad a láb
s a magány szele nyugtató.
Nem bánt senki, nem dobálnak,
saját láncom taposom,
s ha elfáradok elragadhat
ki hátam mögött itt oson.

Némaság

csendtalpon oson,

megáll, itt reked,

itt, ahol megmosom

a világi szenveket,

s addig marad míg

ringat,

majd felemészt,

olyan kis szerényen,

mint pincéket a penész.

Hátamnál áll, nem hallom,

érzem,

ha csendkirálynővé koronáz,

végem

Legyőzve

Az idő lenne igénytelen

hogy nem akarja a szépet?

Gyászruhába bújva bontja 

részletekre az egészet,

elvesz, oszt, kivon, csak

össze nem ad már percet,

hogy órákká álljanak sorba,

s az órákban napokra leljek.

Pedig ők régen éveket hoztak,

és jó borral töltött aranykelyhet.

Most hiányjeleket rajzol az idő

nekünk, kik azt hittük győzzük

az elszakítottság feszített kötelén

magunkon túl is őt kielőzzük,

és nem fogyunk el, nem kopunk,

bírja a szívünk, a lábunk,

a reménytelenség útjain

végtelen hitben karöltve járnunk, 

ám megszaggatott a gonosz idő,

és megölte maradék álmunk.

Százhatvannyolc óra

Az utolsó saroknál álltam 
az akácfa mögé bújva,
megláttam érkezni alakod, 
kissé meghajolva,
és eljöttem minden este, 
hogy halljam kopogni lépted,
a járda kövét is áldva, 
hogy hallom létezésed.
Ma is eljöttem, a Hold a tanúm, 
s a csillagok ezernyi serege,
csak százhatvannyolc óra telt el,
már csendet tart elém a kockakő tenyere.

Valahogy lesz...

a kín ereje fogyatékán

fehér fényben a szoba

csak a semmi nyüszít bennem

és azt suttogja soha

s hallgatom a nincs szándékát

üressé vált életemben

és virul a semmi szórva magját 

e felfordult ritka semmi rendben

*

hajnali kontyát szép napodnak

ne feledd el rendbe rakni,

sima arcát az alkonyatnak

ne feledd el simogatni, 

az éjszakákban hallgatózz

mert arra vihet a szél

egy hangot felőlem és ablakod alatt

a fák közt lélegzem én

már nem sírok mint a szopós gyermek

befelé folynak a könnyek

valahogy lesz 

lesz valahogy

ha nem nehezebb

már könnyebb

Talán az utolsó

Vörösen sercen a gyufaláng
s egy mentholos cigire gyújtva,
tüdőmet átjáró szippantás után,
félig egyenest, félig lehajolva,
felégetem a megkezdetteteket,
s keresztet vetek a múltra.
Keserű csendben a máglyámra állok
a füstbe s ölelő koromba,
könnyűn fekete pernyével szállok,
Isten veletek holt ideálok,
hiába vártam a soromra.
Az eget, ha komorra festem,
ne szólítsatok akik megláttok,
tudomásul vettem, nem jól esedeztem,
ti már mind a jövőben jártok,
nem úgy, mint én, ki ma is
a nyikorgó ajtóm hangjára várok.

A szépség és a szörnyeteg - Főcímdal / Beauty and the Beast (Hungarian)

Szomorú tücsköket csalt ide Hold,
ablakom alá szerenád zenésznek,

felhangzik a hol, volt nem volt...

dallamát húzzák egy régi mesének.

Nem alszom, hallgatom

a hang néha megszakad,

hangszerük húrjain

a csillagfény elszalad,

s hajnalban hagyják el

zenekar árkukat,

akkor adják vissza

szememre álmomat.

Nem jó sehol

nem jó itt sem, nem jó sehol,

a helyemre mások vágynak,

éhes, kóbor farkas vagyok,

fekélye e szép világnak,

próbáltam húzni fel magamra

puha barna kutyabundát,

báránybőrben kerülni el

a rám szegezett töltött puskát,

voltam szarka, fészket járva,

loptam oda tarka tojást,

fiókáim vére bánja a 

megalázó káromkodást,

lélekfosztva, elcsépelve

nem találom a helyem,

gondolatom kivesézve,

megcsúfolva köpenyem,

vándor botom bátor társam

véd és támaszték nekem,

szűk tarisznya húzza vállam,

s jön velem az ismeretlen

alaktalan félelem...

Iszalag

Így jó, igen,

hirtelen,

eltűnni végleg hangtalan,

átalakulni jeltelen,

mint pohárban úszó jégdarab

olvad el csenddé zajtalan.

Nem szólni, nem kérdezni,

a szavakból repülnek gyilkos tőrök,

egyedül a magánynak tűröm,

hogy eljöjjön hozzám néhanap.

S mire az élet harangja kondul

elfogadom, hogy itt maradt,

mint sorsomra csavart iszalag.

Óceánom

Csordogál a gyöngypatak,

szívemben sír az indulat,

tehetetlen elítéltként

már nem áltatom magamat.

Cseppenként gyűlő óceánom,

üveges, szótlan áradásom,

sósízű álomból ébredek,

csendembe halt a látomásom,

összegubancolt sorsfonálból

kikászálódni nem lehet.

Keményre gyűrt párnámban fészek,

alvatlan billeg elém a hajnal,

piros szemével, mint aki részeg,

magamra hagy az elhozott bajjal.

De hallgatok, hazudom minden rendben,

míg darabjaimra szakadok,

foszló rongy lelkem játszik a fénnyel

a semmi ködébe beolvadok.

Mázsás teher a lélek súlya,

szorongat megfordult jelened,

játékot adtál a két kezembe

most visszanézel és elveszed.

Gömbölyű volt, majdnem igaz,

majdnem csak nekem zümmögött,

mint mikor a búgócsiga 

forgott s a színekkel bűvködött,

vagy a tarka üveggolyó, benne a sok

isteni fénnyel, ott találkoztam

magammal többször,

mint neked az örök egyetlenséggel.

Mint kit a sors kibuktatott,

most arcra esve heverek,

hagyjatok sírni, hagyjatok békén

ti, boldog, szerencsés emberek.

Így jár aki kétfelé lépked, 

két útra teszi lábait,

és annak örül, mi nem is az övé,

és belepréseli vágyait.

Nem akarok már lopott álmot,

kifúrni égő lelkeket,

üvölt bennem, hogy mondjam el,

neked lesz jobb, ha  elmegyek.

Nekem a jövő ingatag halom, 

alig áll a lábain,

nem is kell tudnod merre billen,

megtart-e még a vállain.

Elbotlottam a vágycsomómban,

gyűjtögettem vegyesen,

most a porban forgolódva,

a magam baján gúnyolódva

majd válogatva elviszem.

Gyógyvized már nem lehetek,

forrásom is kiapad,

háborgó óceán zöld szemem

lehunyom, és úgy marad.

Nyár-vég előtt

Megrakott kosárral jött el a július,

amit elcipelt senki nem kívánta,

egy óvatlan percben az ablakomon 

minden tartalmát gyorsan bedobálta.

Mellette cetlin:- nem publikus.

- Július aranyhaj, édes kis július,

nyárközép tündére, nem értek semmit.

Hozzám, de gonosz vagy most!

Maradjon rejtve amit hozott,  

a váratlan dolgokat fátyol takarja,

az őszi szél marka, ha úgy akarja,

felfedi mit a nyár berondított.

Addig mély csend lesz, nem megyek pörölni,

a titokból sűrű ködfalat emelek, 

és látom a jövőt, jól meg fog gyötörni, 

mert elkerülnek messze az emberek...

Már nem dalolva

Megyünk, megyünk, megbotlunk néha,

s ha magához von egy nem látszó kéz,

szemünk lesütve, már nem dalolva

visz az úton és szemünk vissza sem néz.

Elmúlt, hogy hittem mindig lesz helyem,

hogy az asztalon pohár rám is kacag,

s a közös tányérból elvehetem 

a megérdemelt falatokat.

Micsoda küszködő hang feszül

belül a mellemben, halld sír a szív,

elkéne menni, hol egyesül

az erő és bére a drága pénz, 

hol nem teher árva létezésed,

hol sovány a gond, és cseppen a méz.

Kell lennie oldóanyagnak

savnak vagy víznek, bármi másnak

mi megfordítja sűrű folyását

s elejét veszi a támadásnak.

Itt ejtett el engem az Isten, szándékosan

vagy véletlenül.

s itt mondják nekem azt, hogy nincsen,

állok a sodrásban értetlenül.