bebarangoltam szent tájaink,
a folyók ölét, a parttalan medret,
visszhangként szóltak mély sóhajaink.
Buta a nő, ha szomjazni hagyja,
kiszárítja gyökerét a szépnek,
és egyetlen nap kitépne mindent
átadva azt a feledés tüzének.
Őszt csinál bent a fonnyadó lélek
s lehullat magáról ezernyi szót,
amitől egykor egy istennő lettem,
mert férfira rajzoltam édes mosolyt.
Gurul a sorsom, elmúlt az ünnep,
aranyló por ül az emlékeken,
ujjaim hegyével érintem lágyan,
csillagos jel lesznek vén fejemen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése