Ide magammal nem hozhatlak

Hányszor dobtam a sarokba

a tollat, s gyűrtem a papírom,

nem mert élni a gondolat,

de ma akkor is megírom.

Csak az első lépés lehet nehéz

a kigödrölt szörnyű ugaron.

Csak legyen fény,

csak egy gyertya égjen,

lehetnék magam is akár,

hajamba fűzve a kanócokat,

de a sötétség bennem ki be jár.

Ide magammal nem hozhatlak,

itt gyászban kúszik fel a Nap,

itt csak fűst és köd színezi

meg a hétköznapokat.

Ünnep nincs,

még vasárnap sem,

öldökölni percek járnak,

órákba gyűlnek s kattogásuk

idejét jelzik a pusztulásnak.

Zabolátlan bűnös álmok

rettentenek, s ölik el

a legszebb évek emlékeit,

mindet veled loptam el.

Ide az jön, aki nem tud

ellenállni a gondfelhőknek,

és láthatatlan zsebkendővel

könnyét venni a szenvedőnek.

Ide ne járj, ahol a szív kátrányba 

mártott ócska rongy,

ver még kicsit, kettőt-hármat,

és megállítja a sűrű gond.

Ablak nincs, sötét minden,

út sincs, ami kivezet,

polip karok kötözik meg

simítni vágyó kezemet.

A lelkemet kicserélték,

a régi édes fagyban ül,

csak ez a fekete üres maradt,

bennem, mint luk, úgy feszül.

Ide magammal nem hozhatlak,

Neked fény kell, csillogás,

szívednek csend és olyan hang,

mely tiszta, mint a csobogás.

Élet kell Neked, derű, béke,

hol nem vendégek a bajok,

emlékkövén a szép napoknak

hidd, hogy mindenben ott vagyok.