Néha elhiszem tenger vagyok,
kicsi, édes, szomjazó meder,
partomon áll egy öreg hajó
faépítmény, amolyan menhely.
Mélyemből kihajt ezer titok,
közöttük ring e magányos csónak,
ránőve élnek, mint szép jázminok,
lehulló szirmuk a vizembe olvad.
Az ártalmas múltnak ereje nincs,
súlyos kövekkel apróra törtem,
medremben rejlő sok színes kavics,
láthatatlanok a burjánzó zöldben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése