Rád bízom a csendjeimet

A kiskapu fölött a szemem

gyakran meresztem, mintha

valakit várnék; és ő nem jön el.

Kezemben lóg a vándortarisznya,

felnyaláboltam jól magam,

mert az nem lehet

hogy csak ennyi az élet,

a négy ismerős fal között

lomhán csorgó percek között

egy-egy napot áthenyéljek.

Nem tudom miért adta az Úr 

időrózsámat e magyar föld kezébe, 

és vitte fel nevem egy szalagon 

lobogó tűzben a múzsák hegyére.

De látod már? Minden csupa szirom, 

életrózsámat lobogtatom,

ha szünet vagyok a szférák zenéjében

csendjeim hullanak...

verseimet én halálomig írom,

és rád bízom nehogy elhalványuljanak.