Már így marad

Sárga aranytó, homokos tenger,
a játszó gyermekkor forró partja,
ott maradt benned az ábrándos vágy,
jövendő bőségem édes marka.
Szegény kis fehér eres kezedből
szájamba alig csurgattál vizet,
égi áldással sem kényeztettél,
kenyeret mikor kilencet adtál,
másoknak adtál kalácsból tízet. 
De nem lázadtam, fogát szorítsa 
össze, aki született nincstelen,
a kenyérhéjára harapjon rá 
és örüljön most, hogy bilincstelen.
Életem mégis pánt tartja össze 
rajta a hűségből örök lakat,
kisimítod majd vén fejem alját,
ott lesz a kulcsom a párnám alatt.