Áldást! Békességet!

Áldást! Békességet!
Így köszön rám a templomharang,
boldog hangja hirdeti szerte,
világra jön a Hit Fejedelme,
megfogant köztünk az Isten-i mag,

A Gyermek mielőtt Betlehembe érne,
egymást a Földön szeretni kéne,
elásni minden gondolatot,
mi fájdalmat lehelne szelíd szemére.
Hálám, mint csorgó kis patak,
csörgedezik és ki nem apad,
hisz láthatom majd a Magzatot,
Adventbe léptünk Testvérek végre.

S mint a koszorún az első gyertyaláng,
gyúljon fel bennem a fénylő remény,
tömjénként füstöljek, hogyha kell,
vagy gyógyforrás legyek a fájdalmak hegyén.
Szálljon ajkamról dicsérő zsoltár,
megköszönvén, hogy élek,
s Rád rakhattam minden napon
az emberi gyengeséget.

Köszönöm Uram, a világosságban
megtaláltam a tisztásodat,
s hogy kitártad titkod ablakát nekem,
a bizalmad köszönöm újra Uram!
Már nem halmozom a szépre a piszkot,
bár terheim alatt roskadozom,
annyi vagyok, mint kilehelt pára,
gyertyaláng létemben ingadozom.

Boldog ki ma is Igédre éhes,
ha elkésem, ha nem megyek,
vakítanak a villódzó fények,
sárral mosd meg a szememet.
Hátadnak dőlve, belőled éljek,
mert dőzsölnék s közben vétkezem,
s ha elárulnálak a harminc pénzért,
törj össze mindig, de két kezem
engedd, hogy nyúljon Feléd a fényért,
világíts rám, lásd könnyezem.

Elhívtál Uram, s én üresen jöttem,
nevemen szóltál, itt vagyok.
Ha mennem kell egyszer, mert elküldöd értem
fekete szárnyú angyalod,
imádva Téged menjek el csendben,
könnyen, de Véled színig töltötten,
így lesz Uram, ha akarod!