Mesémbe szőttek

Elcsomagolta köntösét az éjjel,

sértődött kékséggel tovább vonult,

s megállt a bolygó másik felében,

nyomába köd hull és bánat dalol.

Meddő sóhaj szállt sok száz éji órán,

itt hagytad nekem szép lelkedet,

ha megfoghatnám a szívembe zárnám

olvadjon el ott, bent mindent lehet.

Hányszor bolyongtam álmodva szirtről,

nyergére vett az idő lova,

mire  a hajnal beköszönt kintről

visszalopott, s már illant tova.

Jön még az éj, mint megszállott hozza

s teríti rám a csend-takarót,

semmit nem várva bearanyozza

szobám a kerek vén Telihold.

Mesémbe szőttek az álommanók.