Már nem dalolva

Megyünk, megyünk, megbotlunk néha,

s ha magához von egy nem látszó kéz,

szemünk lesütve, már nem dalolva

visz az úton és szemünk vissza sem néz.

Elmúlt, hogy hittem mindig lesz helyem,

hogy az asztalon pohár rám is kacag,

s a közös tányérból elvehetem 

a megérdemelt falatokat.

Micsoda küszködő hang feszül

belül a mellemben, halld sír a szív,

elkéne menni, hol egyesül

az erő és bére a drága pénz, 

hol nem teher árva létezésed,

hol sovány a gond, és cseppen a méz.

Kell lennie oldóanyagnak

savnak vagy víznek, bármi másnak

mi megfordítja sűrű folyását

s elejét veszi a támadásnak.

Itt ejtett el engem az Isten, szándékosan

vagy véletlenül.

s itt mondják nekem azt, hogy nincsen,

állok a sodrásban értetlenül.