a lelkemben is kitakarítottam,
nézem és kérdem értetlenül,
hogy tudtam élni ilyen mocsokban?
Kik hordták össze ezt a szennyet?
A gyalázatot, a gonoszságot?
Alig találtam meg a porban
az apámtól kapott igazságot.
Minden dobozt kinyitottam,
minden könyvet leporoltam,
s az emlékeket szívemre vettem
bent a hellyel nem spóroltam.
A nyarakat kezdtem összeszedni
a hajamat csókoló napot,
a buborékos hűs Tisza vizét,
a remegő, szégyenlős csónakot.
A hidakat, a tornyokat,
az erdő kínálta enyhe sátrat,
a barangoláskor lazára hagyott
máskor szoros kantárszárat.
Aztán a sínek forró hátát, ahogy
a nyakára léptünk,
de felkapott a villanyvonat,
ölébe zárt, és egy kicsit féltünk.
De ott hagytam a kéznyomomat
ablakán viszi el és vissza,
és összeragasztott emlékeinkből
nyakamban lóg a kis tarisznya.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése