Vagyok

A kalapos, egy szál villanyégő lógva

virraszt velem a kék plafonon,

felhangzik kint az égi nóta

dörögve jár fent az angyalom.

Megrázza rajtam kopott gúnyám,

hogy magamba életet verjek,

és várjak az idők országútján

s ne ott ahol holtak a kertek.

Az akácok álmosan, mereven állnak

bús fejük nagy és leesni látom,

a semmi világban sóhajtva várnak

ha bennük a széllel bújócskát játszom.

Koncertet sírnék, ha lenne könnyem

és bánatom velük megoszthatnám,

olyanok akár képek a könyvben

amiből mesélt az édesanyám.

Befelé folynak csend könnyeim,

bukdácsolnak az ereken át,

és testemnek véres göröngyein

elesnek bennem a szimfóniák.

Kacagás helyett a sebeim nézem,

s plafonról lógó villanyomat,

virrasztok vele sós verítékben,

az ablakon hagyom kéznyomomat.