Mint viruló folt

Sírásra áll a felhők kék szeme
és engem is bús dalra hangolnak,
nehezen karcol a tollam hegye,
nyoma veszett a tintatartónak.

Értelme nincs írni a sorokat,
magamban magammal beszélgetés,
keresem vissza a régi nyomokat,
belém vág a döbbent felismerés.

Ugyanaz nem lesz nekem a hajnal,
nem cicomázza fel szűz perceim,
telefonbúgások édes robajjal
nem borítják le a csendhegyeim.

Rózsa-pír fut halovány arcomra,
álomba csal egy csevegő patak,
indulót kürtöl a szél harsona
és lemaradnak a bánat hadak.

Hívnak a játékos csillaghullások,
a fénykeringőket táncoló hold,
ablakom függönyén finom hullámok,
alattuk vagyok, mint viruló folt.