2011. december 31., szombat

Leltár


ma nem láttam kelni a hajnalt
ez nagy hiba
a világ nélkülem indult
víg lagziba
majd kullogok utána
s ha sietek
utol is érem
még pihenek
van mit lerakni itt
az új év küszöbén
ha temetsz hát
most temess
s nem bosszulok én
nem járok vissza
kísérteni
holdas éjjelen
sem jászolodba nem sírom
az élet gyötrelem
de becsomagolva elviszem
hogy itt voltál nekem

*

voltál eremben lüktetés
szívemben
csecsemő fürdetés
lélektengerben
lábnyomok
boldogság ízű
sóhajok
illat a szélben
altató
borongós égből
nyugtató
eső voltál
kiszáradt földön
voltál nekem
egy boldog
börtön

*
nincs rács az idő elette
kulcsunk
a folyó mélyén
csak lakat
van
mely ott maradt
az acélhíd
örök
képén

*
borús az ég
ez rettenet
sír a harang
egy évet temet
most hullott el
sötét múltba térül
megmaradtunk
menetelni
gyalázkodás nélkül
megmaradtunk
lehullani
új malomkerékre
megmaradtunk
fénnyé égni
gyertyánkat cserélve
megmaradtunk
kapaszkodni
gondjainkból élve
megmaradtunk
hegyre érni
igaz grádicsoknak
megmaradtunk
magot vetni
árva ugaroknak
megmaradtunk
kiszelelni
ocsúból a búzát
s én maradtam
új naplómba
folyatni a tintát...


Bízd Újra Életed Krisztusra!






2011. december 30., péntek

Délibáb

A tövisek is
zöldre váltak
ha földre ért
az eső lába
s nyílott a
sivatag kis virága
majd telt lett
mint a holdvilág

tűzben remegő
délibáb

tükör is lehetett volna
ha bőségben esett
s az ég a vízbe
két vihar közt
szépítni magát
belenézhetett

a víz csak fogy
a felhő álldogál
mint irigy mirigy
morog az égen
s a föld karjába
szalad a nincs
ő fogja pecséttel
megjelölni
Sáron szomjas
rózsaszirmait.

2011. december 29., csütörtök

Kalicka

Kedved fenekén fekszem
Ha ülni fáj a hátam
Lábadat kulcsolod
Kalickám vasába
Te vagy ki nem ereszt
Mert boldogan jöttem
Ízes koncot loptam
Asztalodra csöndben
A szűk gallér szorít
Nyakamra olvadt a jel
Bőrömbe sült a tüzes kín
S már nem engedhetsz el

Bezárt csodák

A rózsa nyílik és illata csábít,
a virágpor benne mint a pázsit,
puha és vonzó élettel tele,
s a méhek mégis kerülik messzire.
Pedig ha fölé szállna egy is
és hallgatná apró neszeit,
megtanulhatná belőle
az esőcsepp nedvének titkait.
A szél langyos leheletét,
a nap melegét,
borzongás közben
a tél nevét.

Minden kezdődik,
majd középre ér,
onnan meg vár a nincs,
rózsa
nem mesél,
nem szúr
a tüske,
s a csendet sem
bántja
nyikorgó vén kilincs.

2011. december 28., szerda

Naptár

Most, az utolsó hónapokban,
ha számbavételre elém álltok,
ti, rongyossá forgatott
falinaptárok,
s lapotok hajtom
egyre vissza,
mi volt ez évben rátok írva,
sok édes kép feldereng,
cukorba nyalt az édes száj
és évkezdetén még felnevet.

De ezek az utolsó hatok,
alattuk nyomoroghatok,
és nem telik el,
és nem halad,
keményen tart e dús harag,
s hull a bőséges semmi átka,
rám adták a hatalmasok
s az ő érdemük hatalmas
sokk,
hogy a jövőm is így marad...

2011. december 26., hétfő

Az idő rabjai (javított)



Mikor az idő tőlem elrabolt,
lovának patkója ablakom súrolta,
perceink kristálya szertehullt,
csillag lett mind, és a telihold
jelnek az égre felvarázsolta.

Zsákmány lettél, tán észrevétlen,
mert elvitt az idő nekem lett nehéz,
tápja lett ő a merengésnek,
s a csendünkbe tört csilingelés
gyilkosa lett a szenvedélynek.

A telt keblű hetek, hónapok,
mint gyógyíthatatlan betegek,
s bár akartam hinni, vak vagyok,
csalódva láttam csonkolva lettek,
és szürkék, akár a tetszhalott.

A magányos elme vágyódni járt,
de éhes farkasként üvölt az idő,
ki fogná be, hogy életben tartsa
és találjon csaholva öröm tanyát,
mert fogcsikorgása őrjítő.

Ó, ha elvinne minden törött órát,
s percein nőne dús csemege,
mit kér majd a vér, kíván a hús,
nem lesz emelve védő korlát,
és felnő az elme szép gyermeke.

2011. december 21., szerda

Angyaljárás

Az angyalok ma új ruhát vesznek,
aranyhajukban aranyszalag,
glória csillan a felhő alatt,
és elindulnak az emberekhez.

Hozzák az öröm gömbölyű arcát,
piros és édes akár az alma,
fényt önt ránk  Isten mennyei malma,
s nyeri a sötétség elleni harcát,

a hunyorgó lángok kanócra várnak,
hogy lobbanjon fel a szeretet,
angyal tárja ki feléd a karját

ne húzd el tőle kezedet,
ne csak egy napra maradjon nálad,
ki Fentről a világba született.

2011. december 18., vasárnap

Ne sírj hegedű!

Ahogy a hangok folynak a húron, 
csorognak csendben könnyeim, 
őt vonó simítja, engem a csend 
s felszállnak édes emlékeim, 
reájuk ülnék, csak vigyenek, 
vigyenek vissza pár évet, 
nem kelljen hallanom,
hogy sír a hegedű, 
s bennem a szomorú élet.

Csodavárás

Mese, misztikum, álomvilág. Csodás tájai az emberi értelemnek, a tudásnak,a képzeletnek, melyet nem rajzolnak körbe éles határvonalak. Mélységben és magasságban olvadnak össze, elkápráztatva az embert, a megélőt, a mesélőt, a hallgatóságot.
Amerre járunk, sárga és piros fények ragyogják be arcunkat, hirdetve karácsony érkezését.
A fények a szemeken kívül a pénztárcáinkra is nagy hatást gyakorolva csalogatnak, és arra buzdítanak, - nyílj ki, én kellek neked.
Elvonják figyelmünket az emberek szerény fényéről, az átlagos fehérről, a tisztaságról.
Ilyenkor nem számít az ár, csak az érték, mert megszokjuk lassan, hogy mindent pénzben mérünk. A karácsony legyen gazdag, bőséges, és minél színesebb, mert a pompás fáról nem elég énekelni, meg is kell mutatni, hogy nekünk már van ilyen.
Az ablakokban a különböző vibráló fényjátékok hívják a kis Jézuskát,  - ide gyere, jel van a házunkon.
Jézuska megérkezik a maga szegénységében és kopog a szívek ajtaján. A kopogás jellemzően halk, a belső lármától ritkán hallható meg.
A szívek dohognak, elégedetlenek, talán többre, szebbre vártak. Nem tetszik a kapott ajándék, nem elég magas a karácsonyfa, nehezen tud összeülni a család a vacsorához, esetleg nem ízlik a pulyka.
Az "elamerikásodás" is egyre jellemzőbb, s emiatt, a Jézuska kint marad. Amikor meglátja a falon mászó mű-mikulást, megingatja fejét, és eltávozik.
- Hiszen nem is engem vártak - gondolhatja magában, de nem fenyegetőzik, nem dühöng, csak ahogy jött, elmegy.
A divat csak kering, kering és szorosan átöleli a világot. A "ha neki van, nekem nagyobb..." felfogás szüli a nem számít mibe kerül gondolkodást.
Én, még emlékszem a misztikumra. A karácsonyfán gyertya égett, a dísz csokis papírba csomagolt dió volt, alatta a szükségnek megfelelő szerény ajándék lapult, amit a szeretet selymébe csomagoltunk.
Mindig csodálattal hallgattam anyám meséit a karácsonyról.
Leginkább a betlehemezőkről szerettem hallani, amíg egyszer, amikor már olyan nagyocska lehettem, hogy az emlékek már megmaradtak bennem és meghallotta anyám az éneküket, eléjük sietett, hogy ki ne felejtsék már házunkat. Ekkor már nem élt nagyapám, aki katolikus volt, mert a  betlehemezés ma is katolikus szokás. Mi, reformátusok kántálni jártunk csak.
Emlékeim szerint mindig sötétben jártak, holott, csak mi laktunk a falu utolsó utcájában, ezért értek el későn bennünket.
A fehér ingesek angyalok voltak, akik a kivilágított, templomalakú betlehemet vitték. Fejükön henger alakú fejfedő volt, színes szalagokkal. Mindig volt velük három, négy igazi pásztor, és egy láncos bottal hadonászó, nekem félelmetes öregember.
Alig léptek be a szobába, az öreg már gurult is be az ágy alá, ott zörgette, csörgette botját, én meg féltem rendesen, de a világért sem mutattam, hogy vacog a fogam.
Annyira emlékszem az egészből, hogy a házigazdák, jelen esetben szüleim, és a fehér ingesek mindent elkövettek, hogy kicsalogassák az öreget az ágy alól. Én csak azon bosszankodtam, hogy miért pont a mi ágyunk alját szemelte ki az öreg a sok előkelőbb ház helyett.
Nem tudtam én, hogy ez a forgatókönyv része, és azt se, hogy pálinkát, szalonnát kell fizetni azért, hogy elmenjenek.
Ha emlékeim puha szőnyegére ülök, s visszaidézem a havas, deres decemberi csodavárást, e világ zaját már nem kívánom hallani, csak ezt a belső békét keresem.
Öröm és aggodalom tölt el egyszerre, mert nekem még van mire emlékeznem, de ahogy elnézem a felnövekvő generáció élményvilágát, egyre inkább az az érzésem, mintha egy másik világból érkeztem volna ide, 2011-be.

Ima

Uram!
Hálával borulunk jászol-bölcsőd elé,
kiürült szívünkben hátha megszületnél,
imára kulcsolva kezünk téli fagyban,
kérjük, hogy találj ránk nyüzsgő forgatagban.
Házaink faláról tűnjenek az árnyak,
nyíljanak az ajtók, asztalfőre várnak.
Szelíd mosolyodtól simuljanak arcok,
ölthessünk magunkra rossz elleni pajzsot.
Csend van a szobánkban, csak a gyertya serceg,
maradj itt örökre, ne csak néhány percet,
ürítsük ki együtt az ünnepi kelyhet,
s lerakjuk eléd hátunkról a terhet.
Csendes szavaiddal, melegítsd fel szívünk,
ne hagyd, hogy másnapra csüggedve kihűljünk.
Tétován, kitéve idő fogságának,
ne legyünk hívei világ hatalmának.
Tudjunk az ellentől végleg elszakadni,
kis jászolod fölé naponta hajolni,
szeretni a szegényt, tiszta érzésekkel,
bátorítva éltük a reményt se vedd el.
Adj nekünk csodákat, éltető álmokat,
kézfogásból kötött szeretetláncokat,
küldj gyászos egünkre világosságot,
tudjuk temetni az elénk ásott árkot,
Építsünk hidakat, egymás lelkét járva,
elvinni híredet minden kicsi házba,
2011, karácsonyába.

Ámen

A fények játékai 2.

A fények játékai

Hosszúra nyúlnak a súlyos ködös estek,
fáradt lábaikon percek sem sietnek,
az ember csak vár, az ablakon kémlel,
hogy összeölelkezzen, a Tőle jövő fénnyel.

S az idő álmosan, ólomlábbal halad,
jeleket várunk fentről mi ez alatt.
Csóvás csillag-ezüst, leragyog az égről,
hírt hozott ma is Fiú születésről.

Mily kicsiny, mily szerény az újszülött gyermek,
nem takarják gyolcsba, nem simítják selymek,
jászol a bölcsője, szalma a paplanja,
édesanyja karján, halk szóval ringatja.

Gyermekem, nézz fel, meg kell ma is látnod,
elértek hozzád a három királyok,
a pásztorok is mind, imádásra gyűltek,
csillag hívta őket, angyalszóra jöttek.

A szívek, mint ablakok sarkig megnyílnak,
helyet kínálnak a jászolban nyugvónak,
szűk istálló helyett, vegyen bennük szállást,
megkoronázva, a karácsonyvárást.

Az idő rabjai

Mikor az idő tőlem elrabolt,
lovának patkója ablakom súrolta,
te a börtönödből már nem hallottad,
hogy a kristályperceink összetörtek.
Szokatlan volt, de csilingelésük miatt
éles fájdalom hasított a hallgatásba.
Mire a folytonos változó mozgásban
felfigyeltél a hangra, a sűrű vágtatásban
szenvedélyed morajai elcsendesültek.

A gömbölyű hatvan percek
fogytak, a hetek, a hónapok,
nem rég még virultak, most
soványak, aszottak, gyógyíthatatlan
betegek.

Az időtlenségbe kergetett álom,
az elme nagy fia,
kehesen kahol, mint kihalt erdőnek
éhes farkasa.
Ki fogná be, hogy életben maradjunk,
s az idő rabjai elől az utat elegye,
akarja magának őket úgy,
mint csemegét, vagy húst,
befogadva, mint a vér a vért...?

Az idő ellen kinek van fegyvere?

2011. december 11., vasárnap

Születésnapodra: Évikének

Megint egy év ment el,
szinte észrevétlen,
telve élettel,
szenvedéssel,
de voltak omló örömök,
rád hajló fény-özönök,
meg csüggedések,
lelki-lármák,
ám szívedből a derű,
nem fogyott el,
nekem cukor vagy,
így nincs keserű,
maradtál angyal,
mert az vagy ki vigasztal,
kívánom áldás légy,
a világ egy asztal,
s azon, mint gyertya égj,
meleget adva,
lángoddal fel,
Istenre mutatva...
Boldogan élj!

Gyertek...

Gyertek, ti is,
csapzott tollú,
meggyötört társaim,
hosszú az ősz
ringatózzunk
akácok kopasz ágain,
szedjük a magot, s
járjunk,
ha nem is nász,
de örömtáncot,
hogy van még idő...
és ölére vesz minket a köd,
mint egy védő szerető.

2011. december 10., szombat

Kitakarva


A tél ruhátlan földjét nézem,
s hozzá mérem magamat,
érzek vele hiányt én is,
hogy most nem a hó alatt,
csupaszon alszik kitakarva,
és vézna jövőt sejt a mag.
A felszínen fekszik, akár a préda,
szedheti össze jött-ment, idegen,
madár, vagy vad, ki megfordul
az elhagyatott ligeten.
Széles magtáram poros polcát
komor arccal nézem át,
deszkája között szürke háló,
pók szőtte közzé otthonát.
Mint kirabolt sír, üresen tátong,
a sarkokban csak gaz maradt,
hallottam éjjel egér rágott,
s mi tavalyról még megmaradt,
a szemtelen mind eleszi,
az idő-gazda, az ő dolgát kedvezi.
Hogy miből lesz vetés tavaszra,
új hajtás kirabolt földből?
Megtudom majd a cserepes,
nagyra nőtt száraz csöndből.
A látványtól szemem is behunyom,
az ürességet látni sem akarom,
csak álmodni egy dús jövőről.

2011. december 7., szerda

Ballada a folyóról

A vén folyó
megszokott útjain
csordogált,
vitte vize a
múlt nyomát,
medre unta,
de nem hagyta
odébb állni.
Míg egyszer a
vén folyó így szólt:
történjen mától bármi,
kitörök,
egy új mederbe elszökök,
és így lett,
az új meder szűk
és mindig szebb lett,
a vén folyó tette azzá,
mert öntözte,
hófehér fehér hab lett
a köntöse,
már nem volt sekély,
áradt,
s e boldogság járt
partján a fáknak.

De egyszer a régi mederben
vihar támadt,
derékba törte a parti fákat,
ezekből lett a gát,
a vén folyó látta,
kész,
feladta,
nincs tovább,
már csak néha nyalta
a kedves medret,
s ritkán itatta meg
a parton a csendet, a
hangjával
vize meg mosta a
feledést habjával.
Közben az új meder
száradt,
hab helyett
termelt békanyálat,
mélysége kiapadt,
s partján a
szomjazó fákkal,
örökre ott maradt.

2011. december 4., vasárnap

Két angyalok

Hol vagytok két angyalok,
kik a vezetésemet értitek,
kik akkor is vártok, ha senki más,
és küldtök egy derűs sóhajtást
felém a hajnali széllel,
a holddal is mi rám hinti erőtök,
a mécsnyi csillagfénnyel,
de most hiába...egyedül nézek szembe
a méllyel,
talán elfáradtatok, ilyen nehéz teherre
nem számítottatok, mint a bolyongó,
úttalan, mert én minduntalan
keresem magamat,
ám nélkületek léptem máris bizonytalan.

Angyal-hó

Gyermekkor, ó szép telek, s fent
a csillagok mosolygása,
a lámpafényben szép a hó,
fehér-szeplős a hullongása.
Varázslás tán hisszük és nézzük,
s a könnyű angyal-könnyek
szállnak,
arcunkra esnek, s egy pillanat,
mire fognád már vízzé válnak.
Micsoda bájos átváltozás,
s issza az ajkunk,
bőrünk is kivirul,
ha így lehet miénk, így vesszük el,
fázzunk bár cudarul,
mert a fagyos szél kinevet,
ti önzőn nehéz emberek,
hiába is, de gyűjtitek,
a hófehér angyal-szín,
megfagyott könnyeket.

Vizes utamon

Esett. Vizes úton
      fröccsenések között járok,
szürkén alvó tócsák
      terülnek elém,
           ha beléjük lépek,
      felriadnak, de lábam
tisztulást remél,
      és míg cipőm
          ide-oda rántom,
      visszanéz hervadt
csillogásom.
     Köd jön. Rám hull
          észrevétlen,
     nedvében fuldoklik
nyűgöm, szenvedésem:
     nem látok,
          s ez rendjén is volna,
     de hallani fogom ha
üt az óra. Gyere, fagy!
      Szűnnek bennem
a kiáltások,
          szorítsd mellemet, mert
      hiányhalálra várok,
s már temetésre öltözöm.
      Akarom legyen, fényözön,
          angyal-fehér hó,
     és ringató
csend-zene, s indulok,
     mint utazó, vissza
         a semmibe.

2011. december 2., péntek

Kívül az anya

Ismerős mégis idegen kórterem,
a folyosók némák és tágasak,
a lift a mennyig is járt már, de ma
csak a műtőig repít
a gyógyítók angyala,
honnan kívül rekedt az anya,
míg vár gondolkodik.

Hányszor szülünk újjá gyermeket
ki egyszer a méhből kiszakadt,
hányszor apasztjuk kínját
míg belül meg véres könny fakad.
Lám, felnőtt, és mégis
mint gyenge kiscsibe tátog
ha cserepes ajkára lehel
a vízbe mártott gézdarab,
emlő helyett issza a táptalant,
a spatula ízű nedvet,
közben a fájdalom járja
és látni, hogy szenved.

Miféle anyag dolgozik
a mindenhatónak hitt anyában,
vállalná ő a kínlódás-részét,
hogy neki jobb legyen,
mert szült, most előtte kellene mennie
a lávától üreges hegyben,
mit megint csak magában,
mezítláb tett meg gyermeke.

Csak fekszik bódultan a gyermek,
s a hála emeli gyenge kezét,
tenyere simul, ha eléri anyja
lehajló, öregnek látszó ősz fejét,
s mint áldás száll rá teremre
a gyenge megkönnyebbülés,
egy sóhaj, hogy sikerült újra,
az újjászületés.

Már éled, észleli a hangot,
a tompaság a múltban maradt,
a meggyötört anyakép a szívébe fészkel,
s a mindörökre vérben ott ragadt.

2011. december 1., csütörtök

A csend fala


A csend falának dőlve a fej hátrahajlik,
a szembogár meg tétován mozog,
az álom messze más fejekben játszik,
kergetőznek benn, mint néma bolondok
a széttört, ostoba gondolatok.
Senki nem lát, csak a felhők néznek
elmálló arccal,
s a csend fala hidegen marasztal,
szinte fogva tart,
a ne menj,
a zajban tönkremegy a
régi kép mi feldereng,
s mint festő színezi
kopott ecsetével a vászont,
a fekete-fehér elmejátékok
tarkán villannak elő,
életre kél a múltba zárt jelen,
a vörös és fekete,
gyász és szerelem buja keveréke
az elegy,
s mint pipacsban a sötét bibe,
úgy búvik meg a képzelet,
a csend tengeribe.

2011. november 30., szerda

Utazás

Mi kezdődik, az véget ér így mondja az írás,
a vonat melyre felültünk gyorsan vitt tovább
ma itt vagyunk, mint utasok zsebünkben bérletünk
csak visszanézve látjuk már hogy fogy az életünk.
A kabinban az emberek váltották egymást,
ide-oda lökődtek, mint minden útitárs,
amit adtak elvettük, hogy gazdagodhassunk,
egymás kezét fékezéskor megszoríthassuk.
Sikít a fék egy utasunk más vonatra száll,
egy párnás kabin ajtajában új csodákra vár,
kezében a zsebkendő búcsúzást legyint,
és felmutatja bérletét, majd útra kel megint.
Új pályáján zakatolva indul a vonat,
ablakára karcolná a boldog napokat,
itt utazik keskeny sínen tovább sebesen,
ahogy élt, úgy szállt ő át önként, csendesen.

2011. november 29., kedd

Kínos kérdés

Olcsó napok, ócska ébredések,
egyikük ma mellém osont,
s csak álltam bambán mélységembe nézve,
az angyal fekszik mint egy csomó lom.
Ideje tán, hogy megpihenje múltját
szárny csüggesztve maradjon belül,
míg dolgozott és buzgón varrta foltját
a világnak, ő nem kellett kívül.
Csak ha őrült volna, ki fordul maga ellen
önkezével intézné magát,
és simogatna szárnyhegyével bátran
sok istentelen sötét koponyát.
Szép ahogy pihen, nem izgatja semmi
egész lénye merő nyugalom,
még nem tudom, hogy ébredése lesz-e
vagy így alszik míg járok utamon.
Olcsó napok, ócska ébredések,
unalmasan jár a lendkerék
az órámban a percmutató pálcák
megfagytak, s rám köszönt a setét.
És zaklat miért most aludt el éppen,
üres lelkem hiánya sajog,
ereimbe beköltözött csendben,
angyal nélkül vajon ki vagyok?

2011. november 27., vasárnap

Advent


Advent


Áldott a méh, mi akkor megfogant
az Úr akaratából,
és áldott a Magzat,
ki növekszik, s ünnepet készít a mából.
Sovány vigasz helyett
gazdag asztalt terít,
s áldott a kéz, melyből a fény
áldássá születik.

Eltévedt lelkeink kiutat remélnek,
az erdők mélyéről, hangzik fájó ének,
de meződön bárányid vígan legelésznek.
Átjárta őket az angyalok hangja,
s a gyertyaláng vörös, világosság magja
visszatükröződik a szembogarakra,
és áldott ki, vágyik ugaron a magra.

S áldott, ki ma is bízva néz az Égre,
csillagokból hulló halvány, sárga fényre,
megfürdeti lelkét, áldozásra szépül,
a Megváltó gyermeket befogadni készül.

A fények játékai

hosszúra nyúlva omlanak
ránk esnek súlyos
ködös estek
az ember csak vár hogy életre kelljen
az izzószál
csak pillantásnyi idő telik
s az árnyak vajúdás nélkül születnek 
majd bújnak szekrény mögé
vagy ágy alá
jelei ők a fénynek
az ott ragadt a mozdulatokban
gyors és könnyű hang
tán a kattanás mi riasztja őket

egy másik szobában
fiókban kotorász egy kéz hol
használt gyertya pihen
s míg meditál a csendben
készíti magát az áldozatra
kanóca kipróbált
fekete szál
és most hozzányúltak hogy
fénybe öltözve koszorún álljon
mert jön a Király
s ahol csak ég
odataláljon...

November fái


mint illékony köd ha hull
úgy terítettelek be csendben
hogy nyirkossá áztassam ruhád
s ha felittál
tűrnéd mint november fái a finom permetet
majd bőrödhöz érve
kiáztatnám fáradt testedből a gondot
onnan sejtjeid vinnének
és te mint illattól részeg
magadhoz vonnál
hogy ajkadon maradva
a kiolthatatlan szomjad enyhítsem

2011. november 26., szombat

A cinegéhez

Csipke függöny alatt a világ,
takarja már
a tegnap foltjait,
nem kell hogy arcodra sírd
a megalázottság könnyeit.
Változz vissza a régbe, mint éhes cinke
kopogj új ablakon,
csak a fagy csipegette fel előled mit
rád hagytak a parlagon.
Szobákból az ablakrések lopva
engednek rád belső illatot, és
felidézik benned a meleg,
gyermekin ártatlan hangulatot.
Ha akarod, ott rakhatsz fészket hol
apró lábaid csizmája van,
hogy puhán élj és hangtalan reméld
a tél sem lesz üres magtalan.
Hát lábbelidnek sem kopik el a talpa,
hozod még formád mint nyalka
madár-huszár a tavaszt, és
hasító hangod a nagy hegyre szállva
bilincsbe zárt eret fakaszt.
A büszke fagy is megtörik,
s a dér makacs kapaszkodását
majd olvadásba kergeti.
 

2011. november 24., csütörtök

Kivetve...

Csak olvasnád el hajónaplómat,
volt barátim,
ki lettél ellenem,
történelmet írok
élőt, gyászosat,
hozzád is e fázós éjjelen.

Nagy viharból vetett ki a tenger,
egy hitet tört össze az ár,
kik eddig vélem eveztek,
matrózim, mind ellenem állt.
Ujjukkal vizsgálták honnan fúj a szél,
egy nyálkás nemet húztak a nevemre,
hátam mögött tépték vitorlámat,
ha tudnák ráhúznák
magányos fejemre.
Lovam is áll a hajó végén,
szorosra fogták kötelét,
mélán, egyedül, kötözve gúzsba,
vádból öntötték kengyelét.

Eddig suhant vélem,
és most az lett a vétkem,
hogy a sorsban társam elhagyott,
s kínossá lett, hogy egyedül
vagyok...és mellé még jól vagyok,
mert félszek nélkül élek,
robotban is él bennem a mersz,
s ha nincs is okom mindig,
ajkam, Te akkor is énekelsz...

2011. november 23., szerda

Az ártalmas fogyókúra

Amíg vannak utak, amin vittek a lábaid, észre sem veszed, mész előre szét sem nézve.
Amíg van ki fogja a kezed természetesnek tartod, hogy vezetnek.
Amíg nem maradsz egyedül a gondolataiddal, mert megmondták mit gondolj, nem fog benned a sajátod megszólalni.
Amíg nem kell naponta szembenézned azzal, hogy szükséged van az emberekre addig tökéletesen rendben érzed magad.
Amíg el nem fogynak mellőled a barátok addig erős leszel.
Innentől pedig magányos, és óriási űr fog tátongani a lelkedben, amit vagy a gonoszra hagysz, hogy megtöltse, vagy a megbánás fog megszólalni benned, hogy sok mindent másképp csinálnál.
Az idő vissza nem pörgethető, olyan napló az, ami csak a jövőt hagyja változni, és a jelenben íródik.
A lelkiismeret megszólal az emberben, és felkiált, egyszer úgyis kopogni fog benned:- ember,ember, mivé lettél? Nem ezt bízták rád. Rosszul gyűjtöttél, kincseid felesleges prédák, földi örömök, mit sem érsz velük. De bántottál lelkeket, kínoztál másokat csak magadért, a sikereidért. Elfogysz.
Hány emberen léptél át, hány nyilat lőttél ki, hogy győzz?
Hány sebet gyógyítottál? Hány könnyet töröltél le?
Nézz a tükörbe amikor egyedül vagy, és Isten megmutatja neked ábrázatodat. Merd felvállalni eddigi vakságod, amíg élsz nem késő változni, élni, és élni hagyni másokat.
Mert mi az élet, ha nem az, hogy áldások legyünk, ne terhek.
A gyermekáldásban jöttünk a fényből, de a fény itt árnyékot is vet, fáról, falról, házról, emberről. Az árnyékot is szeretni kell, csendet jelent, nyugalmat, ami nem éget, de tisztán látást ígér. Aki az örök fényt imádja maga körül, nem látja mi van a háttérben, a fény elvakít, elkápráztat.
Élj változatosan fényben, árnyékban egyaránt. A te szemed is elfárad egyszer, és nem segít majd a szemüveg sem, mert alatta csak két két fekete, szénné égett üreg lesz.

2011. november 21., hétfő

talán így jó...

talán így jó
ha messze jársz
ha csak néha érsz el hozzám
nem látod közelről kazlamat
a sorsvilla mit rakott rám
csak érzed hogy boldog bolondul
kószálok égi-földi pályán
s mint bolygó fordulok gerincemen
ha fényed kivetül rám

takar a ringó éji paplan
ködtől sűrű a vászon
hempergek benne
és jöttödért
rád simogatom álmom
mint a Hold fürdik meg bájosan
a sárga Nap fényében
úgy mártom magam játékosan
elméd tengerébe

2011. november 20., vasárnap

Oltalmadban

Mi kértük Uram, hát vád Téged nem ér,
az utakon való járást mi akartuk,
a lentet, a fentet,
a csillogást,
a sarat,
az arcon csapkodást,
mit kaptunk már mind levakartuk.
S ha jönnek még szembe szoros,
goromba, laznás ösvényeid,
rátesszük lábaink újra és újra
csak kérünk Igéddel világosítsd.

Kik futásunk végére Véled érünk,
s a célfotón lábunk majd buzgón dobbant,
Te hű leszel, 
kínálsz tiszta világot,
igazat, szebbet és jobbat,
- a gonosz meg csalódva Rád legyint,
s Te ránk rakod oltalmad szárnyait.

2011. november 19., szombat

Irgalmatlanul

Összegyűrlek hogy legyél gyermek,
mint fiam, és akkor irgalmatlanul
magamhoz ölellek,
majd kisimítalak mint az anyák
vasalok rád majd magamból
egy oltalom-fehér ünneplő ruhát,
karomba tartlak,
elringatom redőd, útra kél a kezem,
s ujjaim begyéből,
körömágy hegyével,
hátadon szántva a szerelem terem.

Lázasan

fagyot hoznak a nappalok
kívül is belül is fagyot
a lelked felém andalog
azt akarja hogy játszak
s a hidegre húzom köpenyét
a forró tüzes nyárnak
melegítve a levegőt
hol az ábrándjaink szállnak
és összeérve lázasan
majd egybeolvadnának

tudni fogod

hideg csókot lehel a Hajnal
fáznak a korai álmok
ha mozdulok kívül és belül is
egyszerre török
egyszerre fájok
és félek széthordanak tőled
kemény markok
üres kezek
ellopnak mint a tolvajok
s már nem leszek utolsó ékszered

nyakadban sálad sem én vagyok
hogy meleggel puhán szorítsalak
mert erőtlen ébredek egyedül
és salakká dermeszt a hajnali fagy
s ha keresed majd ruhám szegélyét
kapaszkodnál de nincs mibe
tudni fogod nem magamtól
tűntem el a semmibe...

2011. november 18., péntek

Rolyák Géza: Szalagavatóra

Tisztelt Vezetőség - Esperes Úr, Igazgató Úr, Gondnok Úr – kedves meghívottak, rokonok – itt és a mennyországban -, ünneplő végzős diákjaink!

Az idős ács egy szép napon úgy döntött, befejezi eddigi teendőit. Főnökének jelezte ezt, s mondta.
- Valahogy majd csak elleszek! A főnök nagyon sajnálta, hogy elveszíti legjobb ácsmesterét, és arra kérte őt, hogy utoljára segítsen még neki felépíteni egy házat.
Az ácsmester ráállt, de nem telt el sok idő és máris látni lehetett, hogy az utolsó házba a szívét már nem tette bele. Az elvégzett munka hanyag volt, a felhasznált anyagok minősége silány.
A ház átadására megjelent a főnök is, magával hozta a ház kulcsait, és átadta azokat az ácsmesternek.
- Ez a Te házad - mondta - Ezt én adom ajándékba. Az ácsmester meg volt döbbenve. Milyen kár..... Ha tudta volna, hogy a saját házát építi, egész másképp dolgozott volna.
Itt vagyunk hát: együtt, ünnepelve. Megállunk kicsit, visszanézünk. Oly sok mindenért hálát adva erőt gyűjtünk a holnapokra. Végzősök lettetek, de még nem végeztetek. Egy mérföldkő az utolsó felé vezető úton-a végső számadásig.
Vártuk ezt a napot, mindenki máshogyan, s ennek megfelelően most is más és más lélekkel vagyunk itt mindahányan. Van, aki kitartó munka után, így mély békével a szívében ízlelgeti annak zamatos gyümölcseit. Olyanok is, akik felszínesen készülve ennek megfelelően felszínes örömmel, az igazi örömet távolról sem sejtve állnak itt. Csak munka után édes a pihenés, csak kitartás, szorgalom, idő, energia befektetéssel, odaadással sejthetünk valamit az örömökből. Csak az ünnepel igazán, aki szívét e napra már régóta készíti, s dolgozott érte, hogy szép legyen. „Amennyit a szív felfoghat magába, sajátunknak csak annyit mondhatunk”…
Az ideáig vezető út lenne igazán bemutatni való, a Jóisten is azt fogja vizsgálni hozzáérkezésünkkor. Az osztály egy kis társadalom, egy kis világ: az „én” előtérbe kerülése a tagadás szellemét ébresztgette. Ami a másik ötlete, javaslata, az áthúzandó. A nagyszájú, hangosak ötlete a hangerő, az agresszió miatt érvényesül.  Ellentétek, széthúzások is tarkították munkáinkat Igen! A jól működő oszd meg, és uralkodj elv.
Ha máshogy gondolod szívedben, mint az ordító, hömpölygő tömeg, állj ki amellett, s merd vállalni meggyőződésedet, képviseld értékrendedet. Végig érezzük a jó és rossz szüntelen harcát az osztályban. Dolgozik az Ördög… de a Jóisten is.
Megállva kicsit, s visszanézve közös életünkre bocsánatot kell kérnem tőletek, s köszönetet mondani nektek.
Bocsánatot, mert a sok nehézségeink küzdelmében nem első perctől, csak később kezdtem el rendszeresen imádkozni értetek.
Bocsánatot, mert a lelkesebbek mindvégig háttérbe szorultak figyelmemtől a sok, másoknak intézett dorgáló szó miatt.
Bocsánatot, mert nem voltam kellőképp hiteles, nem élem még azt, amire a szívem meggyőződve vágyik: amiket mondtam nektek.
Bocsánatot, mert szabad kezet adtam nektek, amivel még nem tudtatok élni…
Bocsánatot, mert nem voltam elég szigorú hozzátok, nem volt szilárd kerítés, mely a jó úton tart biztosan.
Bocsánat, mert nem voltam következetes.
Bocsánat, mert nagyon hiszek a bennetek, s ez a hit sokszor megingott-
Köszönetet is kell mondani, mert már sokszor kérés nélkül előzékenyek vagytok, segítőkészek, előrelátóak.
Köszönetet mondani, mert a terhes szó helyett az áldott állapot kifejezést használjátok.
Köszönetet mondani, mert a durva megnyilatkozások után szükségét éreztétek – lelketeknek igényét kifejezve a békére – bocsánatot kérni. Nagy öröm volt, hogy erre megérezted a késztetést.
Köszönetet mondani, hogy a csúnya szavak használatakor már a szádra ütöttél.
Köszönetet mondani őszinte, bizalmas beszélgetéseinkért.
Köszönet, hogy pedagógussá formáltok.

Álmom és fájdalmaim is vannak veletek, értetek. Bízom abban, hogy a közös évek alatt mindannyiótok egy kicsikét közelebb kerül az Istenhez. Kegyelem lesz, ha ebből kicsit mindenki részéről tapasztalhatok míg együtt vagyunk, de ha később is, legalább földi életetek végéig kerüljön rá sor.
Fájdalmaimban Istennek hálát adok, hogy a szeretet elsősorban tudatos - mindennapi – döntés, és akarat, nem érzés csupán, ami folyton változik.
Kértétek, ne beszéljek annyit Jézusról-ott a hittanóra. Nem kell komoly mondanivalójú műsor a szalagavatóra – az nem oda való, nem szórakoztató. Hát miből hagyható ki az Isten? Benne élünk, mozgunk és vagyunk!
Kóstold meg micsoda szórakozás, lelki fürdő egy mindenki által elhagyott beteg szomjazónak szeretetből pohár vizet nyújtani.
Kóstold meg micsoda szórakozás, lelki fürdő imádkozni azért, aki legkevésbé szimpatikus.
Kóstold meg, micsoda érzés egy kisbaba szemébe nézni.
Aggódom értetek…
Aggódom, mert olyan világban élünk, ahol gyermeket nem vállalnak, abortáltatják, kukába dobják, halogatják jövetelét kényelemre, anyagi nehézségekre, a körülmények visszafogottságára hivatkozva, pedig - nagyszüleitek jól tudják- nagyobb szegénységben is fel lett nevelve 7-8 gyerek, s becsületes emberekké váltak. Itt pedig a jólét önmámora: jó dolgában vész meg az ember! Nyugtatgatja lelkiismeretét, de a karrierépítés mellett a kutya és egyéb más hobbik veszik át azért a gyerek helyét. Pedig a mi Urunk a szaporodjatok és sokasodjatok-ra szólít fel.
Aggódom, mert olyan világban élünk, ahol mindig körbevesz bennünket valami zsongás, zaj –vagy ha nem, keressük azokat-számítógép, fülhallgató – s alig van csend, nem kutatjuk, ahol a Jóisten megszólíthat, újra irányba állhatunk a célt látva.
Aggódom,mert olyan világban élünk, ahol a valósítsd meg önmagad szlogenje elnyomja, az igazi élet nyitányát: aki engem akar követni, tagadja meg önmagát
Aggódom,mert olyan világban élünk, ahol az örök hűséget, a hűségnyilatkozatok, a házassági szerződések akarják bitorolni.
Aggódom,mert olyan világban élünk, ahol mindent könnyen,gyorsan,azonnal, míg az igazi értékek vért izzadva, nehezen, lassan bontakoznak ki.
Aggódom,mert olyan világban élünk, ahol ha gond van az alkohol kerül előtérbe, szemben a „teljetek el Szentlélekkel” felszólítással. (A munka, az alkotás mámora is létezik)

Ne nyugtatgasd, csitítgasd a lelkiismereted, bódítsd egyéb tudatmódosító szerekkel. Légy sokszor, rendszeresen csendben. Ne légy dologtalan, unatkozó, az időt lötyögéssel, semmittevéssel, céltalan számítógéphez üléssel elütő, dologtalan. Tedd a kötelességed egészen a misszióig, mert „Krisztus szeretete sürget minket.”
Aggódom, mert sokatokat ezek mögé az emberek mögé látok besorakozni.
Aggódom, mert nehéz időket élünk, de a korábbi generációknak sem volt könnyebb. Nem foghatjuk erre, hogy nem megy. Nem elviselhetetlen a helyzeted, s másoknak sem könnyebb.”Hol elhatalmasodik a bűn, ott túlárad a kegyelem.” Az emberiség büszkén hirdeti fejlettségét, de tényleg fejlődünk - szívben, lélekben – vagy csak a körülményeink, a technika változik?) Mondják a holnapi időjárást, jósolják az EURÓ árfolyamát, házhoz hozzák Neten megrendelt dolgokat. „Esztelen! Még az éjjel számon kérik lelkedet!”
Ilyen világban élünk, de nem véletlenül. Minden apró részletnek helye van a gondviselő Isten megváltó tervében.
„Ahol a kincsed, ott a szíved is.” Hol a szíved? Vágysz e legalább fele annyira Evangéliumot olvasni, imádkozni, mint amennyire a számítógép elé ülésre? (Hidd el: az az ember is létezik, aki nincs fenn a Facebook-on.)
Van-e legalább annyiszor eszedbe az Úrjézus, az üdvösség, mint amennyire keresed melyik lesz a következő új mobiltelefonod?
Vágysz-e annyira istentiszteletre, szentmisére, mint amennyire a pénteki buli, disco vonzz?
Nem haldoklik a lelkünk? „Nemcsak kenyérrel él az ember! „Kap e megfelelő összetételű, mennyiségű vitamint: teszünk-e érdek nélküli jót?
Gondolataid, szavaid, döntéseid tetteid mindig valami mellett, s egyben valami ellen is döntenek. Igen vagy nem. Ami ettől eltér, az az ördögtől van. Figyelj, mert ezekkel mindig valaminek a lehetőségét veszélyezteted, valamit kockáztatsz. Mit nyersz, vesztesz? Tedd a mérlegre!
Gondolsz-e akkor leendő gyermeked egészségére vagy jövőjére amikor egy cigi kerül eléd?
Gondolsz-e akkor leendő feleségedre, férjedre, mikor pillanatnyi vágyadnak akarsz szabad utat adni?
Minden gonosz szándék a szabadságot hangoztatja, és közbe az Internet, a lustaság, a hanyagság, a lógás, nemtörődömség negédes rabjává tesz. Ki leszel magadnak szolgáltatva. Úgy válik üressé léted, hogy még meg sem kóstoltad:mi az igazán. Önmagad szűk kis cellájába zár be a világ: „itt magam vagyok„, „mert megérdemlem” szlogenekkel. Az egoizmus zsákutca, az a sekély kéj, amit nyújt, csak fokozza vágyaidat, mert kicsit sem tartós az általa nyújtott öröm, a boldogságot meg sem közelíti. Csalódott leszel, hajtod-hajtod az élvhajhász mókuskereket…és…ismered a sztárok, vagy azoknak mondottak életének legtöbbszöri csúfos végét. A világ a családokat akarja tönkretenni, mert a családban le kell mondani magunkról, s itt közvetlenül az isteni szeretet élhető, az Isten megismerhető.
„Keressétek előbb az Isten országát, a többi mind megadatik nektek!” De csak azt, ami szükséges, ami az üdvösségedhez kell. S attól nem is kell több
És itt nagyon ébernek, erősnek s figyelmesnek kell lenni! S dönteni kell szüntelen!
Készülj, mert nem lehet, hogy nem kapod meg az állást, ha családot, gyerekeket is szeretnél.
Készülj, mert lehet,hogy kirúgnak a munkahelyről, ha kiderül, hogy hiteles keresztény vagy
Készülj, mert el akarják venni kedvedet
Készülj, mert kivágatják gyümölcsfáitokat, s a helyére ültetett fű nem termi meg a megfelelő, szükséges dolgokat.
Készülj, mert szülőfaludtól, hazádtól messzire csábítanak majd, s a vidék értékmegmentő szerepét ellopva ő jön majd ide, s használja egyedül élhető életteredet.

Egy darabig zavart a való világ elnevezés, majd megnyugodtam: a világ tényleg ez, az élet viszont más. Amit bemutatnak, az nem a való élet. S az igazából nem valami, hanem valaki. S tudjuk, hogy ki az. Azért van a sok kilátástalansággal küzdő ember, depressziós, öngyilkos, mert ez a világ , nehéz sorsok –elviselhetetlenek isten,hit nélkül. S a „te”, az „én”, az „ő” küldetése, hogy hitelesen közöld vele: hogy van Isten, van szeretet. Rajtad is múlik, hogy az az ember él e igazán.
Bizony kilógunk a világ sorából, vagy ha nem: gyanús, hogy nem jó úton járunk. Gyanús, ha minden jó. Ne várd, hogy minden rendben lesz ezen a földön. Sőt! Vigyázz! Mert ha minden jól alakul az életedben, a világban talán letértél a jó útról.
„Az én országom nem e világból való.” Lelketlen, üres fejű, szívű embereket kiáltanak ki sztároknak, raknak középpontba, kirakatba. Nézik, tapsolják, istenítik őket. Szingli, celeb (hova vezetne, ha csak ilyenek lennének a világon) . Ne higgy a Barbie babáknak,body buildereknek, hol a tartalmatlan belsőt a plasztika, a szilikon, a külső igyekszik palástolni. Na persze a lényegről a figyelmet kellőképp elterelve. „Mindaz, ami nem meggyőződésből tétetik, bűn.” Meggyőződtél igazáról, helyességéről , vagy automatikusan átveszed a külvilág sugallta dolgokat? Süllyesszük el a másikat a vetélkedőben. „Talpra magyar..itt az idő most, vagy soha” Magyarságunk és hitünk összekapcsolódik szent Istvánnal, de abban is, hogy mindkettő érték, tehát a világ, az ordító oroszlán, aki tombolva körüljár, kit nyeljen el-szemében tönkreteendő, eltaposandó. „Aki engem akar követni – mondja az Úr – tagadja meg magát, s vegye föl keresztjét.” Nincs kereszt nélküli krisztuskövetés. Fájdalom, küzdelem, szüntelen harc az életünk, de mivel ismerjük az utat, az igazságot, az életet, ezért fájdalmainknak, nehézségeinknek értelme van, s a végső cél reménye boldogságban tart minket. Legyen céljaitok, hogy láthassátok az odavezető utakat, s választhassátok ezek közül az istenit
Hát mesekönyv a Biblia, vagy használati útmutató az élethez? Csak ritkán sóvárgunk a benne foglalt életre, távoli, messze… pedig szép lenne érzésekkel, vagy meg is éljük azt? Éled e vagy csak érzelgős történet a Krisztusé? Divat a pszichológushoz járni, pedig a lélek alkotója KRESZ könyvet is adott ahhoz.
Mert hitünk szerint lesz ám nekünk mennyei ünnepünk is. Vágysz erre az erre minden nap? Készülsz-e erre tudatosan? (Legalább fele annyira, e végső ünnepre, mint e szalagtűzésre?) A mennyország nem halálunk után kezdődik, hanem születésünktől részesei lehetünk: „köztetek van”.Akard megkóstolni, ne zárkózz el. Hogyan? Fordíts meg minden, csak önmagadra figyelő elképzelést. Hogyan zajlana mennyei lélekkel egy szalagavatós készület? Belegondoltam! Emlékeztek még a nagy vetélkedésre: kié legyen a legszebb menyasszonyi ruha? Mindent megteszek,hogy az enyém – s micsoda gyűlölködős indulatok szabadultak el bennetek. Fordítsd meg! Isten országában hogyan zajlik egy ilyen?  A lehető legszebbeket másoknak adom – sőt, úgy hogy ne is tudja,hogy én dolgoztam azért neki. S ha ezt meg tudod tenni, te leszel a legszebb, mert lelked szépsége sugárzik arcodra. Kereszteld meg érzéseidet!
Micsoda fokozatok! S micsoda mélység van még hátra.
 Ne elégedj meg, - ha te ötöst kaptál, dolgozz azon, hogy a többieknek is az legyen.
Ne elégedj meg, - ha veled rendben van minden, míg körülötted oly sok a szükséget szenvedő.
Kell, sokszor kellenek kijózanító élethelyzetek az üdvösségünk érdekében. Kell az agydaganat, a szülők, testvérek elvesztése, kell a koraszülött baba, ha az valakinek vagy nekünk az üdvösségünkhöz, a magunkhoz téréshez kell. Mert csak ez a fontos. Az üdvösség.
Megvan a diploma, jó a munkahely, elértük az új kocsit, alakul a karrier… „de mit számít, ha egész világot megnyered, s lelked kárt szenved?”
Egyetlen kérdés: tudunk e csak ezt, és állandóan szemünk előtt tartva élni napjainkat, óráinkat, perceinket. Tudunk e úgy minden napot, órát, percet kezdeni: úgy élek a következő percet, mintha ez lenne az utolsó… és sohasem tudhatod…
Mit vigyetek mindenképpen magatokkal túlélő csomagotokba a közösen töltött refis évekből? Az alsós diáktársaitok közös ünnepeinken lelkesen mondott miatyánkját. Annak a korodbelinek a pillantását, aki a Magdeléneumban-Isten dicsőítve fogyatékosságában – átölelte lábad, és könnyben úszó szemekkel szeretetre kiéhezve kereste pillantásod. Gondolj a gondozott gyerekekre, akik apa, anya nélkül élnek, s átölelték nyakad, mert valamit megcsillantottál neki Isten szeretetéből Karácsonykor… Vidd magaddal, s keresd ezeket a helyzeteket, mert ezek azok, melyek segítenek jól dönteni, józanságodat megőrzik, értékrendedet visszaállítják.
Útravalóul adom és kérem: tartsátok életben lelkiismereteteket, minden földi dolognak megfelelő módját, mértékét kellő időben adjátok meg. Legyen célotok, hogy az odavezető utakat láthassátok, s abból a Krisztusin járjatok. Ne felejtséteket el múlandóságtokat, melyben segít a szükséget szenvedőkkel való törődés, hogy elmondhasd: „Sírtam, hogy nincs cipőm, míg láttam valakit,akinek lába nem volt.” Tudd, hogy semmi sem véletlen – minden gondviselés, azaz mindennel célja van az Atyának életedben, hogy küldetésed beteljesítsd. Ne terelje el figyelmed semmi a lényegről. Lelkes légy, rajongj az igaz ügyért: Istenért.
Féltelek benneteket, nehogy későn döbbenjetek rá, mi is az élet valójában. A sivár létforma, az Isten nélküli élet tényleg nem viselhető el csak tudatmódosító eszközökkel. Minden dolgot az annak, a helyes értékrendnek megfelelő súlyponttal kezeljetek. Ne legyen fontosabb semmi mások és saját üdvösségeteknél, s erről semmi sem terelje el figyelmedet. Minden mindennel összefügg. Az, hogy te megcsinálod e a házi feladatot vagy sem kihat arra,hogy a világ jobb lesz, avagy rosszabb.
„Két út van előttem, melyiken induljak…”  Csak kettő, és indulni kell! Egy szélesebb, könnyebb, de sivár, és egy nagyon szűk, betyár nehéz, de rendkívül színes, gazdag. Hasonló minden utunk: vágyak, kezdeti lelkesedés, tervezés, munka, sok idő, energia, majd – ha nem figyelünk, s általában a cél előtt - kedvetlenség, unalom törhet ránk.  Mekkora kegyelem, hogy ettől a másodperctől kezdve új emberek lehetünk. De lesz e még,s meddig lehetőségünk? Elkezdhetek Irigykedés helyett mások örömének örülni. A másokkal szembeni erős kritikát magamra gyakorolni, s vele elnézőbb lenni. Mert fordítva csapdába lépsz, lelked fejlődése megtorpan, torzul.
Nem könnyű, mert minél előrébb jutsz, minél Krisztusibb a szereteted, annál nehezebb lesz. El fogsz bukni, de azonnal pattanj fel, ne fetrengj a földön. Nehéz lesz, mert lelked ruhája egyre fehérebb, fényesebb lesz, s azon az apró kosz is jól látszik majd -de ez által könnyebben is mosható, fehéríthető.
Így van ez mindannyiunkkal mint az ácsmesterrel. Rosszabb esetben megnyugszunk a „majd lesz valahogy!” felkiáltással, vagy építgetjük életünket nap-nap után, de sokszor nem éppen a lehető legjobbat adjuk ki magunkból. Aztán rádöbbenünk, hogy magunknak kell, majd abban a házban laknunk, amit építettünk, ha újra kezdhetnénk, egészen más életet építenénk.
De már nincs visszaút, Te is építőmester vagy, Te is nap mint nap kalapácsot fogsz a kezedbe, hogy szöget verj a falba, léceket illesztesz egymáshoz, falakat húzol fel.
Ahogy ma állsz a dolgokhoz, és ahogy döntesz, az szabja meg, hogy holnap hogyan élsz majd.
Megpihentünk, visszanézve, hálát adva. S újult erővel már előttünk a következő mérföldkő: érettségi Nem csak a szellemünk, hanem lelkünk, szívünk, jellemünk érettsége az igazi mérce. Minden földön töltött lélegzetvételünkkel, gondolatainkkal, tettünkkel a végső ünnepre, Isten előtti számadásra készülünk. Ezt ne felejtsétek el egyetlen pillanatra sem.
Az egyszeri ember édesapjától kapott gyűrűvel felkeresett egy szent életű ember.
Azt kérte tőle, hogy véssen a gyűrűbe olyan bölcsességet, mely szomorú napokon vigasztalja, a nehéz helyzetekben bátorítja, a boldog időszakokban pedig óvatosságra inti.
A bölcs pár nap múlva visszaadta a gyűrűt.
Csupán egyetlen szót vésett bele: ELMÚLIK..."
Azt kívánom nektek imádsággal, Isten áldását rátok kérve, hogyha valaki megkérdezné tőled: Mit tennél, ha megtudnád, hogy még 1 napod van hátra a földi életedből, nyugodt szívvel, Istennel vezérelt békés, szerető lélekkel, mosolyogva, tiszta lelkiismerettel azt mondhatnád: Ugyanazt, amit eddig!

Közösen egy sorsban

ő vitt vagy te cipelted
senki nem kérdezi
csak a súly
csak a mázsa mérleg
ami az út végén vár
és eredményt mutat a vasnyelv
mit nem rághatott el irigy féreg
volt-e hát értelme gyűjtögetésnek
ki miből tarolt és mit hozott el a
titkos a mérlegeléshez

majd ismerőseim közül páran
mellém szegődnek
félve félre állnak
nekik is
könnyű volt terhe a vállnak
hoztak ők is
magam-szegényeket
senkinek nem kellő
megsebzett lelkeket

2011. november 12., szombat

Mondtad...

Mondtad templom vagyok, és
bent fehér a lelkem terme, hol
orgona szól, s a zene szép,
ajtaja tárva és rád vár egy szék.
Oltáromról hiányzik valami,
amit csak te adhatsz.
Egy szó-virágba rejtett sóhaj,
hozd,
s míg akarod addig maradhatsz.

csak hiszed...

csak hiszed, hogy árvaságod csak tiéd
már rég loptam belőle mikor takaród ölén
a rojtokba bújva megérintettem lelked magányát
hogy társad legyek
mint Holdnak az Éj a Csillagok tanyáján

2011. november 9., szerda

Várakozásban...

Csend van bennem
és nyugalom, méla de komoly
a csend,
akár a szelídség születés,
ilyen lehet az édeni béke,
jelt ad a Bíró, majd kaptam
egy elrendelést.
Most várom, hogy a Dávidok
győzhetnek-e még újra,
s hogy Góliát-fejek betörve
hullanak-e majd a porba.
A gondolat lám elmereng,
a miértek nyugodtan várnak,
hisz lehetnék is nagy
ha igazságaim érdekből lennének
és csonttalan,
nyálkás gerincem végett
elhagyná elvem önmagam.
De csigolyáim épek s
akár az akác gyökérrel állok,
nem is dübörgök,
nem is kiáltok,
csak várok.
Győznek-e még a Dávidok
a gaz Góliáton...?

2011. november 8., kedd

Derengés


szomorú őszi nappalok
magányos csend ül a tájon
csak bágyadt pókháló feszül
a kopaszra vetkőzött fákon

eresz is csordogál halkan
mossa a befirkált falat
tűsarkú cipők kopognak
fekete esernyők alatt

kabátba elbújt emberek
zsebekbe elrejtett kézzel
ködlámpák szomorú fénye
álmosan játszik az éjjel

a nyár is alszik már régen
s bár úsznak még felhők az égen
szürkére festett az égi paplan
kihunyt a tűz a vöröslő Napban

lassú léptekkel oson az éjjel
lapul a sötét mint tolvaj szokott
sanda szemekkel nézett széjjel
mikor egy álmot ismét ellopott

pirosan pirkad a derengő hajnal 
ködpárás alkony a szem még fáradt 
fázósan ébred a nagy harang
éber gondolat bátran bont szárnyat

fénykürt ha villanna éjben
sziréna hasítná meg a csendet
várva várt ismerős - idegen
megszegnéd - e a rendet?

felelj! lennél - e gyámola - NŐ - nek
karodba omló kedves szeretődnek
tűznél - e hajába rózsát
várnád- e mézédes csókját?

mesélj! lelkedben ég-e
izzik - e igéző szavak emléke
vagy az is alszik a drága nyárral
eltűnt a múltba a perzselő sugárral.
2009.11.13.

Őszi panasz


ölel a csend és dorombol
a kétely hosszasan hallgat
van íze még a régi dalnak
az ősz szíve ritmusra tombol

díszruhás fákat vetkőztet pőrére
levelek szállanak lomhán
tompa koppanással hullanak
a járda megvakult kövére

gyűlik a színtelen avar
megfosztott színű lombok
mit egy nyáron át neveltek
elvesztik mind a bolondok

az ősz csípős borbélylegénye
dér úrfi könnyeket fakaszt
egyre több hajszálat akaszt
a szomorú ősz fagyos fésűjére

hallgatag tájban a kopasz fák állnak
madár sem dalol csak néha
az ember kedve is méla
hideg görcsös ujjaim fáznak

ökörnyál tekereg árván
vonalat rajzolva fehéren
hajamba búvik egészen
beszövi magát gyáván

az utak nyálkás sárt csapnak
arcomba szél fúj nem állom
házatlan csiga mód várom
szendergő melegét a napnak

édes cukorfényed elment délre
a fűszálra harmat csókol lágyat
bennem a tél vetett ágyat
nincs a cinegének máig sem cipője
2009.10.22.

Ébredj velem...

ébredj velem
zsebkendőnyi álmod
hajtogasd jól össze
tedd a párnád alá
ma reggel
neked és nekem
énekel a világ

a város moraja
lépések nesze
harang zúgása
madár csicsergése
falevél zörgése
friss kalács illata

ereimben a vér lüktetése
szívem százhúszas verése
tündérkedni hívnak 
tudom
füledbe súgom

ébredj velem

2009.09.18.

2011. november 4., péntek

Mint a cukor...

Ittam én szavaidat,
mint kávédat édes cukordarab,
úgy olvadtam ajkadon,
fehéren ringtam, mint a hab, de hol
lehet a kiskanál ebben az újra
teremtett rendben,
hogy felkavarjad
zaccba hullt cukortestem, mert
feketédet is elszínezve
leülepedtem sűrűn az aljra,
s ha nem kavarsz fel a keserű,
szívedet biztosan megzavarja.

Csak a szél...

Már tudom, csak a vén mókamester,
a szél verte rám az ablakot,
pedig még láttam is az utcán
állni egy tévelygő alakot.

Keze zsebébe volt rejtve,
fázott is talán,
azt hittem te vagy, s kopogsz
házam kis ablakán.

Gyakrabban nézek ki a kertre
hátha a bokrok mélye rejt,
vagy az árny az udvar szélén
rólad ad szürke jelt.

De üres most minden,
csak a szél dohog,
s ha tréfálni támad kedve,
az ablakon rám kopog.

Létünkre ébredés

A második őszbe lépve már érzem a törött üveg roppanását talpam alatt. Északi szél támadt ránk, hideg, vad, komisz, és amíg tombolt, egy ablakszem betört sérülékeny házunkon. Minden kis szilánkot magamban viszek, húsomba rejtve, emléknek, mert amit kaptunk mindent el kell fogadnunk az életnek nevezett csodától, hiszen nem adatik meg emberek ezreinek a lehetőség. A levelek halk neszét megfestik talpam vörös nedvei, foltokat hagyok a kertben, ahová együtt jártunk meglesni a napfény teremtő erejét. Apró kis szemcsék vagyunk a világban, mint azok a  porszemek, amelyek felfelé szállnak az Ég felé menekülve a Földről, mint mi is tettük, az ismeretlen lények, akik az álmoktól vártunk beteljesülést. Lábnyomom színes ösvény lesz számodra, hogy megtalálj a felhők közé épült világban is, ahol a lelkek összeölelkeznek egy-egy pillanatra. A félelem, az alsó világban maradva, irigyen figyeli majd az örök szeretet születését, aminek a Hold lesz a tanúja, és millió apró szolgája egyszerre fog mosolyogni, amikor megérkezik.

2011. november 3., csütörtök

A vándorhoz

Vándor ha lábad kavicsra tapos
vigyázd a lépted
alatta vagyok
a föld adott
a föld vesz majd vissza
vándor ha lépsz
vigyázz a kavicsra.

Megtalálsz fában
a kéreg alatt
bújócskát játszom
ott nem ér a fagy
ha lefejted rólam a kérgem
bevakul parányi fényem.

Virágsziromnak illat varázsa
teremtésemnek kis koronája
tavasszal nyílik
őszre elfárad
vándor az illatom
nagyon vigyázzad.

Mint telt macska

én
a kis szőke
papucsszaggató
királylánynak hitt hamupipőke
csoszogtam homokban
botlottam kőben
menedékem volt nagyanyám ölében
emlékszem rá mikor a telt macska
helyét keresve
itt sem
ott sem jó
módon
a szekrény nyílását leste
mert ruhák közé bújna
jóleső melegbe
puhába
én is így fúrnám arcomat
hasonló világba
egy kicsi saját golyóbison
tán megtalálnám a helyem
itt minden távoli
minden oly idegen
csak szívem kalapál ismerősen
egy-egy ütemet kihagy
és nem nyílik ajtó
magára ölel a fagy
valami puha melegségbe fúrnám
olvadni magamat

2011. november 2., szerda

Találkozás

Csend és félhomály uralkodik az elfüggönyözött szobában. Az asztalon egy lapjaival lefordított nyitott könyv hever, mellette egy alak ül szinte mozdulatlan. Hogy ki ő, alig kivehető a takarékosra csavart lámpa mellett. Talán férfi lehet, a felszálló szivarillat erről tanúskodik.
Az ajtó felé néz valahányszor megmoccan a kutya az udvaron. De semmi nem változik, magánya nem oszlik el a kékesszürke füstben.
Beszélni kezd, csak úgy, és nem lepődik meg, amikor hangot hall, holott nem lát senkit maga körül.
- Most melyiktek jött? - kérdezi, és szórakozottan az ablakhoz lép, mélyet lélegzik, mintha csak rutinból tenné fel a kérdést.
- Euterpé vagyok - szólt a hang, és selyme meglágyította a zord szobabelsőt, csilingelése pedig megtöltötte azt élettel.
- Akkor ma nagy dologra készülök, amúgy már hiányoztál.
- Nem hívtál. Amíg a gondolataid csak páncélok, addig nincs értelme. Olyan ez, mint a sületlen tészta majszolása. Ha el is fogyasztják amit írsz, biztosan megfekszi az emberek lelkét. Talán zavarok?
- Ne mondj ilyet, én azt szeretném, ha örökké itt maradnál. Te vagy az egyetlen akivel tudok beszélgetni, aki segít nekem, hogy ezek a szalmamód összedobált szavak a fejemben rendszerbe legyenek szedve. Veled tudok falat bontani és hidat emelni.
- Álmodtál valamit? - szólt a váratlan kérdés.
- Rég álmodtam, csak ébren ülök az álom szekerére, ha alszom nincs időm ilyen ostobaságra. Meg aztán így befolyásolhatom az álmaimat. Régebben is csak rossz, vagy selejtes álmaim voltak.
- Ez ábránd, amiről beszélsz. No, kezdünk valamihez?
- Kezdünk.
- Szomorú vagy, ma szép dolgok fognak születni. A szomorúság érzése mélyről szakítja fel a gondolatokat. Kis mécseket látok világítani a lelkedhez vezető úton. Látom a szavakat, ahogy gurulnak eléd. De te, mohón lehajolsz minden bogárért, levélért. Még nem érted, hogy nem gyűjtögethetsz mindent össze, hiszen csak azt írhatod meg, ami a legfontosabb.
Írjál ma a reménytelen szerelemről. Mindig volt, mindig lesz.
Írd meg, milyen érzés ugyanazt a napot, ugyanazt a holdat látni, csak más oldalról. Egyszerre, még sem ugyanúgy.
Írd meg milyen érzés úgy simogatni a vágyak lovát, hogy a másik meglássa a fényes szőröket, ha nyergét felrakja rájuk.
Milyen lehet az, lemondani valamiről, ami a meg sem történt, de lélekben átélt pillanat, érzett valóság volt.
Írd meg a szerelmet, ami ha boldog is, mert van, nem elég a puszta létezése. Neki többre van szüksége. Kényeztetni, táplálni kell, mint a gyermeket akiben gyönyörködünk, és élvezettel fogadjuk el szépséges, finom gyümölcsét.
Írd meg a be nem teljesült vágyak halálát, azt is hogyan gyászolták el őket asszonyok és lányok, nem mutatva könnyeiket a temetésen sem. A koszorút, arcukra rajzolt rózsapírként vitték a hantra.
Tudom, ezek miatt vagy szomorú.
- Gondolod? - kérdezte az író, és hajába túrva megdörzsölte a fejét. - Mindig szomorú vagyok.
- Igyál valamit, valami édeset, felejtőset.
- Eleget iszom egész nap az életet. Tele vagyok tapasztalással, élménnyel, festményekre való színekkel. Ezernyi apró bogárként zümmögnek a fejemben a ki nem mondott szavak. Engem a világ szépsége bódulatba ejt. A kopár homoktól megkezdve, a szeplőtelen égig. Közöttük történnek a látható dolgok. A többiről csak ábrándozni szoktam. De amit látok, azt érzem is. Egy dolog miatt aggódom, hogy nem lesz elég időm mindezeket leírni. Jó lenne, ha gyakrabban jönnél, vagy velem maradnál.
Leült a karosszékbe, a Múzsa pedig mellékuporodott, mint egy hűséges eb. Szép szemeit az íróra vetette, kezét megsimogatta, majd rálehelt.

Ha akarod...

nem igaz, hogy nem szoktam
magamban beszélni
minden versem egy belső párbeszéd
mit nem mondok el hangosan szóban
mert talán sírnék
vagy kinevetnél
így mondom el
hogy
képeket írok 
a papírra magamból rajzolok
egy lapot rakok eléd a napomból
egy szót tűzök rá
a gondolat kútjából
egy látható jelet hagyok
hogy tudjad merre sétál a képzeletem
melyik ároknál tétováz lépte
s kérdi a falat hogy mássza meg
szírt tetején a fészke
a híd előtt nem topog
merészen rakja lábait
s bár félő hogy megtapossák
mezítláb hagyott nyomait
gyárkémények ócska kéményei
a füsttel szürkévé teszik
de van vized
és törülköződ
hogy lemosd az út porait
ha akarod fényes lesz
ha akarod örök
ha akarod így marad
kopott verébszín
rebbenő
tollahullt madarad

2011. november 1., kedd

Mint ki hant alatt...

Lassan elfogy a temetőjárás
megvakulnak a gyertyalángok
az angyalok újra felébrednek
és visszajönnek az ég kupolából
a hétköznapokat vesszük magunkra
mint oltalmazó puha paplant
jó lesz bennük megsimulni
észrevétlenül mozdulatlan
és aludni mint ki hant alatt van.

Ideje van...

Ősszel az esték hosszúra nőnek,
komor csend folyik az égről,
nékem a szín most idegen,
régen álmodtam világoskékről.
Sorba rendezem halott vágyaim,
már idegenek az apró álmok,
haszontalanul vártak a polcon,
sorjában néhányat kidobálok.

Most ablakom valami eltakarja
a testes sötétség érkezik,
szemem előtt szemérmetlen
az akácommal ölelkezik.
Látom az árny hogy
kúszik fel
a tehetetlen néma fámra,
s a síri csendben fejét rázva
levél zörren hajnalig,
majd fekete csipkéjű ágkoronával
a felhők előtt,
akácom pőrén fagyoskodik.

Ma az éj is szokatlan csendes,
akár csak kint a csillagok,
fázósan bújnak felhőkabátba,
hideg fénnyel félhold ragyog,
piheni napját az átutazó,
párnája kopott hátizsák,
nem hallja a kopogtatást,
zárva marad a színes világ,
nyugalmat leng a gyertya fény,
ima után szunnyad a hang,
csak a paplan selyme neszez halkan,
éjfélt kongat az öreg harang,
s kidobált vágyaim dérrel lepi
a kíméletlen őszi fagy.

2011. október 31., hétfő

Jó éjszakát

Az este ma szokatlan csendes,
akár csak kint a csillagok,
fázósan bújnak felhőkabátba
hideg fénnyel félhold ragyog,
piheni napját a sárga lomb,
a fákra varázsolt színes világ,
nyugalmat leng a gyertya fény,
szunnyad a hang,
Jó éjszakát!

2011. október 30., vasárnap

Desiraének, a hetvenötre

Már megint nélküled járkál november,
keresi talán a pajtásod,
ki mosolyt színlel, ha hiányod áll
az asztalnál mormolt áldáshoz,
és jó téát főz,
borral itatott rubintéát,
közben felszáll a sárga, dús páragőz,
s ő átjátszik veled egy cifra délutánt.
Olyan bolondosat, mint kérted,
ábrándosat és ligetest,
karodat fogva sétálósat,
nyakadba omlón szerelmeset.
Rózsakehelybe bújva bogarat,
illattól bódult bibék szárán
feküdve hanyatt hangyányi halált,
falombon kergetve kacér kis madarat,
majd játsznátok andalgó házatlan csigát.
Koncertre hangolnak majd a méla tücskök
ha a telet már kiheverték,
te lettél volna köztük a prímás,
de november jött, elragadt téged,
nem vártad meg az előadást.

szeretteinkről emlékezünk

2011. október 28., péntek

Lebeg a logika

Senki nem aggatja rám a nyugalom csöndjét,
lóg a fogason mint egy árva
hosszú sóhaj,
kezelhetetlen, gyűrött függöny,
kócos rongy,
és hagyják, hogy bénán függjön
bennem meg meztelen áll a belső lárma
a kiszolgáltatottság,
s mint plakátra tűzött cetli
lebeg a szélben a logika,
mindent tarol a kuglibáb,
az irigy, méltatlan struccpolitika.

2011. október 24., hétfő

A fák között (halottak napjára)

Megint ünnep jön szinte észrevétlen,
békesség és áldás őszi gyertyafényben,
leszáll a földre majd a megbocsájtás,
körül álljuk, kis mise-szertartás,
egy ima, pár guruló könnycsepp,
november karján besétál az ünnep.

A nincsenek közöttünk hiányát érzem,
kúszok az ágazó emlék-gyökéren,
zihál a mellkasom vagy csak fel-le billen,
láttok-e jaj, vagy túlvilág sincsen,
ég-e ott az ígért örök világosság,
az ajtóban várt-e az igaz boldogság?

(pihennek ma az angyalok
helyettük magam ballagok
őrizni édes álmotok
krizantém szálban elbúvok 

keserűn én is ott vagyok)

Kásás hangon szólnak a rokonok,
meghalt pedig
még élhetett volna,
és tudják neki így a jobb,
ha élni akart...hát élhetett volna.

A mi fejünk felett is láthatatlan fánkon,
vékonyul az ág a hegyéhez érve,
rendelve így lett az ég alatti létnek,
s majd utunk nekünk is fák között ér véget.