Létünkre ébredés

A második őszbe lépve már érzem a törött üveg roppanását talpam alatt. Északi szél támadt ránk, hideg, vad, komisz, és amíg tombolt, egy ablakszem betört sérülékeny házunkon. Minden kis szilánkot magamban viszek, húsomba rejtve, emléknek, mert amit kaptunk mindent el kell fogadnunk az életnek nevezett csodától, hiszen nem adatik meg emberek ezreinek a lehetőség. A levelek halk neszét megfestik talpam vörös nedvei, foltokat hagyok a kertben, ahová együtt jártunk meglesni a napfény teremtő erejét. Apró kis szemcsék vagyunk a világban, mint azok a  porszemek, amelyek felfelé szállnak az Ég felé menekülve a Földről, mint mi is tettük, az ismeretlen lények, akik az álmoktól vártunk beteljesülést. Lábnyomom színes ösvény lesz számodra, hogy megtalálj a felhők közé épült világban is, ahol a lelkek összeölelkeznek egy-egy pillanatra. A félelem, az alsó világban maradva, irigyen figyeli majd az örök szeretet születését, aminek a Hold lesz a tanúja, és millió apró szolgája egyszerre fog mosolyogni, amikor megérkezik.