a kétely hosszasan hallgat
van íze még a régi dalnak
az ősz szíve ritmusra tombol
díszruhás fákat vetkőztet pőrére
levelek szállanak lomhán
tompa koppanással hullanak
a járda megvakult kövére
gyűlik a színtelen avar
megfosztott színű lombok
mit egy nyáron át neveltek
elvesztik mind a bolondok
az ősz csípős borbélylegénye
dér úrfi könnyeket fakaszt
egyre több hajszálat akaszt
a szomorú ősz fagyos fésűjére
hallgatag tájban a kopasz fák állnak
madár sem dalol csak néha
az ember kedve is méla
hideg görcsös ujjaim fáznak
ökörnyál tekereg árván
vonalat rajzolva fehéren
hajamba búvik egészen
beszövi magát gyáván
az utak nyálkás sárt csapnak
arcomba szél fúj nem állom
házatlan csiga mód várom
szendergő melegét a napnak
édes cukorfényed elment délre
a fűszálra harmat csókol lágyat
bennem a tél vetett ágyat
nincs a cinegének máig sem cipője
2009.10.22.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése