Ballada a folyóról

A vén folyó
megszokott útjain
csordogált,
vitte vize a
múlt nyomát,

medre unta,
de nem hagyta
odébb állni.
Míg egyszer a
vén folyó így szólt:
történjen mától bármi,
kitörök,
egy új mederbe elszökök,
és így lett,
az új meder szűk
és mindig szebb lett,
a vén folyó tette azzá,
mert öntözte,
hófehér fehér hab lett
a köntöse,
már nem volt sekély,
áradt,
s e boldogság járt
partján a fáknak.

De egyszer a régi mederben
vihar támadt,
derékba törte a parti fákat,
ezekből lett a gát,
a vén folyó látta,
kész,
feladta,
nincs tovább,
már csak néha nyalta
a kedves medret,
s ritkán itatta meg
a parton a csendet, a
hangjával

vize meg mosta a

feledést habjával.
Közben az új meder
száradt,
hab helyett
termelt békanyálat,
mélysége kiapadt,
s partján a
szomjazó fákkal,
örökre ott maradt.