Kívül az anya

Ismerős mégis idegen kórterem,
a folyosók némák és tágasak,
a lift a mennyig is járt már, de ma
csak a műtőig repít
a gyógyítók angyala,
honnan kívül rekedt az anya,
míg vár gondolkodik.

Hányszor szülünk újjá gyermeket
ki egyszer a méhből kiszakadt,
hányszor apasztjuk kínját
míg belül meg véres könny fakad.
Lám, felnőtt, és mégis
mint gyenge kiscsibe tátog
ha cserepes ajkára lehel
a vízbe mártott gézdarab,
emlő helyett issza a táptalant,
a spatula ízű nedvet,
közben a fájdalom járja
és látni, hogy szenved.

Miféle anyag dolgozik
a mindenhatónak hitt anyában,
vállalná ő a kínlódás-részét,
hogy neki jobb legyen,
mert szült, most előtte kellene mennie
a lávától üreges hegyben,
mit megint csak magában,
mezítláb tett meg gyermeke.

Csak fekszik bódultan a gyermek,
s a hála emeli gyenge kezét,
tenyere simul, ha eléri anyja
lehajló, öregnek látszó ősz fejét,
s mint áldás száll rá teremre
a gyenge megkönnyebbülés,
egy sóhaj, hogy sikerült újra,
az újjászületés.

Már éled, észleli a hangot,
a tompaság a múltban maradt,
a meggyötört anyakép a szívébe fészkel,
s a mindörökre vérben ott ragadt.