A csend falának dőlve a fej hátrahajlik,
a szembogár meg tétován mozog,
az álom messze más fejekben játszik,
kergetőznek benn, mint néma bolondok
a széttört, ostoba gondolatok.
Senki nem lát, csak a felhők néznek
elmálló arccal,
s a csend fala hidegen marasztal,
szinte fogva tart,
a ne menj,
a zajban tönkremegy a
régi kép mi feldereng,
s mint festő színezi
kopott ecsetével a vászont,
a fekete-fehér elmejátékok
tarkán villannak elő,
életre kél a múltba zárt jelen,
a vörös és fekete,
gyász és szerelem buja keveréke
az elegy,
s mint pipacsban a sötét bibe,
úgy búvik meg a képzelet,
a csend tengeribe.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése