A tél ruhátlan földjét nézem,
s hozzá mérem magamat,
érzek vele hiányt én is,
hogy most nem a hó alatt,
csupaszon alszik kitakarva,
és vézna jövőt sejt a mag.
A felszínen fekszik, akár a préda,
szedheti össze jött-ment, idegen,
madár, vagy vad, ki megfordul
az elhagyatott ligeten.
Széles magtáram poros polcát
komor arccal nézem át,
deszkája között szürke háló,
pók szőtte közzé otthonát.
Mint kirabolt sír, üresen tátong,
a sarkokban csak gaz maradt,
hallottam éjjel egér rágott,
s mi tavalyról még megmaradt,
a szemtelen mind eleszi,
az idő-gazda, az ő dolgát kedvezi.
Hogy miből lesz vetés tavaszra,
új hajtás kirabolt földből?
Megtudom majd a cserepes,
nagyra nőtt száraz csöndből.
A látványtól szemem is behunyom,
az ürességet látni sem akarom,
csak álmodni egy dús jövőről.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése