Az idő rabjai

Mikor az idő tőlem elrabolt,
lovának patkója ablakom súrolta,
te a börtönödből már nem hallottad,
hogy a kristályperceink összetörtek.
Szokatlan volt, de csilingelésük miatt
éles fájdalom hasított a hallgatásba.
Mire a folytonos változó mozgásban
felfigyeltél a hangra, a sűrű vágtatásban
szenvedélyed morajai elcsendesültek.

A gömbölyű hatvan percek
fogytak, a hetek, a hónapok,
nem rég még virultak, most
soványak, aszottak, gyógyíthatatlan
betegek.

Az időtlenségbe kergetett álom,
az elme nagy fia,
kehesen kahol, mint kihalt erdőnek
éhes farkasa.
Ki fogná be, hogy életben maradjunk,
s az idő rabjai elől az utat elegye,
akarja magának őket úgy,
mint csemegét, vagy húst,
befogadva, mint a vér a vért...?

Az idő ellen kinek van fegyvere?