B.Ú.É.K Szeretteimnek

B-orus homlokodra angyalkéz simuljon
O-rcád mosolygása soha el ne múljon
L-épteiden óvjon őrangyalok kara
D-olgos kezeidből virágozzék csoda
O-lyan legyen napod, mintha veled lennék
G-yolcsba csavart lelked orvosa én lennék

Ú-jra tudj örülni hajnalpír festésnek
J-ajgató szó helyett kísérjen az ének

É-letem hajóján te vagy a matrózom
V-iharos tengeren eveződet óvom
E-gyszerre gyúljon fel ezer tűzijáték
T-e legyél zsebemben a legszebb ajándék!

Búcsúzom 2010

Jöttél..mint tetszhalott.
Nagyon féltem.
Te...! Lepelbe csavart, fehéren-fekete.
Előrelátásom leomlott bérce.
Előtted ledőltem.
Ez volt mit hoztál hideg markodban.
Betegen, alig élve hívtál..táncoljak veled, én.
Ujjat így húztál velem..
Ki győz a vártán...kérdezte tizenkét dühös szemed.
Te meghalsz, de... én még látod?
Tovább élek.
Nekem még lesz Húsvét...karácsony...
Neked csak Nagypéntek sovány szobra.
Ez maradt utolsó napodra.

Nyomod is kisöpröm. Menj!
Így nem örültem még ravatal felett.
Temetlek...2010. Benned a könnyeket.
Örömmel elmulasztlak,
pezsgővel kezemben elmúlatlak,
úgy lépek át rajtad, mint a semmin,
mert azzá váltál egy perc alatt.

Kívánom jövőre
szebb testet öltsön vándorló lelked!
Boldogabb Új Évet Kíván partnered,
zenédre táncoló lelked.

Én itt...Te ott

Álmok, mesék vissza-visszajárnak
abból a zsenge-édes korból,
mikor a tűzhely lázasan tombol,
hamvas-vágy remény-pírt
arcunkra dorombol.
Akkor még meleg volt a reggel,
most őszbe fordult fejjel
éjszakám harangja
messze-messze kondul;
Mezsgyéket szakítva áhítatot koldul.

Édes-keserű...víg-bolond élet
csoda, hogy vagy...csoda, hogy élek.

Szavaink voltak lábtörlő szegélyek,
szemünkből menekült a fény is,
hitünkre szürke köd derengett.
Árnyékos szép ígéretek
felett...alatt...
rohant vonatunk ezalatt.
Búsongó sápadt ráncaink között,
keringtek sós-ízű fényes cseppek
csúfolta őket dédelgetett,
rátarti bántó dac-közöny.

Mi!
Önző ifjú pazarlók
bő kézzel szórtuk magunkat szerte,
vállalt sors-falat húztunk,
egykori édes emlékekre.

Vonatunk fékez.
Sír a vágány...
beteljesül majd életünk
álmunk ott ragad szemünk fátylán.
Könnyű föld alatt rög leszünk.

Én, itt a sárga víg-homokban,
Te, ott a barna hűs-agyagban,
 - nem múlunk el...csak elmegyünk...

Metamorfózis

Lassú járással, fáradtan járta körbe öreg lovát, amikor egy bebugyolált csomag-félét vett észre az egyik útmentén álló fa mögött. Előbb csak figyelte. Hosszasan, lélegzetét is visszafojtva, mert úgy vette észre az a valami szuszog. Közelebb érve, döbbenten vette szemügyre, ez az alak egy összetépázott női forma, sárral bemocskolva. Rongyaiból aligha derülhet ki, vajon ki lehet?
- Bocsánat, segíthetek?- halk, és szelíd hangot keresett mély, dörmögő hangjával nem szerette volna elriasztani az ismeretlent.
Hosszas csend után, egy - Nem tudom, - hagyta el az alak száját.
- Jöjjön velem, segíteni szeretnék. Nem hagyhatom itt, ha már utamba került annak oka van.
- Azt hiszem igaza van. Nem hiszek a véletlenekben.
Gondolkodásra nem sok idő maradt, az életösztön átvette a döntés szerepét. Fájdalmat tükröző léptekkel ült fel a kocsira.
Elindultak. Akkor nem is sejtették, milyen hosszú út következett.
A segítő közben azon gondolkodott hová is rejthetné el talált kincsét.
Volt egy kis birtoka egy kis házzal, ahová szinte csak ő járt. Arra vette hát az irányt, és ott elrendezte önként vállalt csomagjának sorsát.
Nem faggatta, beszélt az magától is, ha akart. Sebei a lelkében okozott fájdalmakról árulkodtak, szerencsétlennek, és menthetetlennek tűnt.
A vendég otthonosan berendezkedett a kis lakban. Keveset evett, nem vágyott semmire, csak a kocsisa társaságára.
Eleinte nem engedte magához közel a megmentőjét, csak az ajtón keresztül beszélgettek, mert csúnyának, piszkosnak érezte magát.
A férfi szavai, és a közeli forrás friss vize segített, hogy lemossa magáról azt a szennyet, amit érdemtelenül raktak rá.
Kezdett kinyílni, és lassan az ajtó is.
- Ünnep lesz, holnap nem tudok eljönni - szólt a férfi.
- Megértelek, ha tudsz annak mindig örülök, de nem követelhetem.
- Tudom, te nem tennél ilyet.
- Ha itt vagy szebb a világ, ha nem vagy, akkor, akkor van miért élnem. Várhatlak minden nap.
Várta is. Kitartó türelemmel, pedig előző életében utálta a várakozást. Most, hogy volt értelme, megtanulta ezt becsülni. Meg azt is, hogy a lélek szépsége milyen elragadó, felemelő, ha tiszteletet kap, ha szemérmesen beszélhet, hogy milyen az amikor könnyeit összegyűjti valaki, és azok gyönggyé válnak a másikban.
Ékesítették egymást, szemmel, szóval, ették a lélek gyümölcseit egymás kezéből.
A férfi is a csodákat élte át vele.
Visszatért ifjúi volta. Udvarolt, elhalmozott, izgult. Látott egy átváltozást, egy rút békából hercegnővé váló asszonyt, egy újjászülető sorsot.
Még lova is megfiatalodott, úgy kaptatott a hegyre is, mint egy fiatal csődör.
Ő meg szerelmes lett, de olyannyira, hogy ilyet még nem érzett. A nő illata, szavai egyre nagyobb rést nyitottak szívén, és finom hártyával vonták be lelkét. Egyszerűen rabja lett éjjel, csodálója nappal. Démoni erővel hatott rá a saját maga által alakított sors lendülete.
A nő is érezte azt a még meg nem élt káprázatot, amit szerető nyújtani tud. A csodálatot, az erő, a hit kerítésén keresztül megszerzett bódult állapotot, amikor az első gondolat mindig a másik felé kúszik akarva, akaratlanul.
Meddig mehet így? Mindketten maguknak tették fel a kérdést. A nő szabad volt, a férfi igában. Az ellentétek vonzástörvénye, a mégis közös hullámzások mágnesként vonzották egymás felé őket, mindig közelebb.
A szerelem fájdalmas gyötrődésekkel jár, a tiltott pedig maga lehet a lélek halála. A megmentő ezt érezte.
- Hogyan szeresselek? - szólt egyszer váratlanul.- Van - e jogom megkötni téged, ha nem tudom adni a legszebbet? Hogyan szeresselek, hiszen neked többre van szükséged. Neked élned kell, megfiatalodtál. Szabad vagy, és én látni szeretném a szárnyalásod. Érezd a boldogságot. Felettem telnek az évek, és megköt a talaj. Hogyan szeresselek, hogy ne roskadjak belé?
- Így szeress. - súgta a nő.-  Addig, amíg szükséged van rám. Gyere, és én itt vagyok. Én választottalak, én akartam maradni nálad.
Elmehettem volna már ezerszer, de nem teszem. Vissza kell adnom amit tőled kaptam. Addig adom, amíg te akarod. Saját döntésemben, így vagyok szabad.
Álltak, fogták egymás kezét, és összeborultak, mint két egymásba kapaszkodó fa.
A szavak szétomlottak a férfi lelkében, és ott a megnyugvás falat emelt a külvilág elől. Oszlani kezdett a kétely köde, és csillogni kezdett a remény puha, örök homokja, amire egykor együtt léptek.

Olvasnék...

Ócsárló, köpködő  versgyilkos hentesek
hímezett szavakból köpönyeget vesztek
úgy rúgjátok vesén az igazmondókat
ne lássanak jövőt, felejtsenek múltat
tagadják meg sorsuk
tagadják meg álmuk
forrjon a tollukba szerelmes fohászuk
ne nézzenek égre
ne nézzenek földre
csakis az önjelölt babéros költőre
porondon állva döngeti a mellét
színes palástjában összefut a festék
nem kell a hasonlat
sem a metafora
alpári szavakat írjon a hű szolga
nem teszik a versed kaphatsz rá egy nullát
nem lesztek emiatt dagadt vízihullák
írjatok, sírjatok verselő koldusok
tollaitok alól csorognak vigaszok...

Én meg az olvasó? Verseket olvasok:)

Káprázat

A hold az éj-macska kacsintó szeme
vonzón világít, kitágít időt,
teret szűkít,
fényétől bódultan vágyad, ha nyüszít,
keresd a mindent elsöprőt, a halálost...
párosban megélt páratlan párost.
.

A csillag hódító éke az égnek,
hazudod letépnéd, el meg nem éred,
fényét távolság mélyéből méred,
talpad alatt a homok,
hajolj le ahhoz...
biztosan eléred.

Ne így,... ezt nem szabad

Hosszú folyosón
világló csempék
ajtód mögött
csellengő emlék
csak abból élsz
csak az a társad
nyelvedre lakatot tett a bánat
emberek jönnek
emberek mennek
véred sem kérdez
alszik már szenved
egyedül vágyad
széthúzod ágyad
szavak ellen csended fellázad.

Majd...

Körötted éled a fagy.
Mint csillag az égen.
Egyedül leszel
Észre sem veszed magányos vagy.

Máskor...

Máskor hó fölött, ma sárban topogott
pólyája egy kicsit megkopott
nem hozott aranyat kincseket
gyémántos csillogó díszeket
egyszerű csendes napot hozott
csodát, hogy van, és én is vagyok
küldte kántáló angyalok hadát
elém idézni arcok mosolyát
szorgos életek apró tincseit
elmúlt időknek koldus nincseit
javamra váló csengő éneket
csillagszóróból hintett fényeket
kis gyertyalángban égő kanócot
ajkakra ébresztett gyermeki csókot
ünnepi lábnyomát kísérje áldás!

Kívánok boldog karácsonyvárást!

Szabad vagyok?

Szavak hullottak elém,

kemények

ismerjem fel hol, és mit érek

ez itt földem

ez a hazám

benne a liget a kis tanyám,

hazám házában látom poklomat

ott szabják meg a sorsomat

ez lenne hát a szabad akarat...?

Születik bennem ez alatt

egy vers, egy forma

mért is jöttem én 

haldokló rendszerű
demokratikusan korszerű...

modern pokolba.

Csüggedni el magam baján

letörni ember koronám

lapulni testőrök mögött

közben a láncom ott csörög

kötözött testem oldalán

Diktál a mások bámulása

cicomás sorsok majmolása

érdekből elveim taposása

arcomnak rút átváltozása...

könyöklés,

nyomás minden áron,

jelszó az előre
hajtson a siker...
hulljon a férgese

életem mástól többet ér

bankszámlám így legyen kövér?

Aztán a feslett éjszaka

sodorjon, hajóján vigyen...

ágyasa testemnek legyen

minél több hazug szerelem...

így törjön ketté

áldásos termő mivolta

pornográfiát szüljön
szabadossággá zülljön

abortusz legyen életem kulcsa?

Ott az a doboz tele színes képpel

gyermekek villanypásztora

megkötöz, s átmossa agyam

igézők álnok mosolya

központban áll

már szinte főnök...mi több, már szinte Isten

így éldegéljek sorstalan szabaddá válva nincsen?

Ez lenne hát a választottság?

Hová lettél szabad szabadság?

Megyek megkereslek..

Álmodba bújnám magam

mint egy ázott cinke télen
állnék a házad mellett délben
meglesném ablakod alatt
szobádban mint ragyog a nap

nem is nap az csak lámpafény
cinkemód úgysem értem én
hinném, hogy nálad süt a nap
megbújnék gallérod alatt

mikor az éji csönd beállt
beszívnám bőröd illatát
bejárnám én a kis szobát
keresném álmod paplanát

ott lennék első asszonyod
megvetett puha vánkosod
kisimult vászon lepedőd
csókodtól ittas szeretőd.

Variációk közmondásra

 " Ne fuss olyan szekér után ami nem vesz fel. "


1. Szépen bélelt szekér
loholok utána
tán elbír a petrence
vagy szénaboglyája
elérném már
a gazda is engedi
majd dacból az ostorát
ló farához veri
lemaradtam...
fusson ki ezt teszi
felrántom vállam
menjen, ha élvezi.


2. Tele van a szekér mindenféle jóval
nem törődik gazda úton vándorlóval
kapaszkodna szegény petrencés rúdjába
gyalogolás közben megdagadt bokája
lassítnak a lovak elérné a leány
hirtelen a kocsis hangos szóval kiált
kopogjon a patád gyí te kócos kanca
elballag a vándor a büdös jó francba.


3. De jó lenne egyszer szekeredre ülni
tücsök módján azon szépen hegedülni
húznám neked éjjel csillagragyogáskor
piros kora hajnal kinyiladozáskor
de te nem vagy tücsök
szorgos hangya lettél
amikor a földet jó urunk teremté
haragszol a zenés vándor tücsök népre
hajtod a szekered nem kell a zenéje.

Pásztorolj!

Emberi gyarlóság, önteltség vágya a tökéletesség netovábbja,
a minden mindenek felett, elérni gyalog a kék eget,
s tovább...meglesni Isten lábnyomát. Pedig ez csel,
és csalja tudatát ki erre áhít, hasznosság legyen, mi élni vágyik.
Így mozog lélek a testben, segítsen minta a resten,
- rejtett apróság a jóság...
Másoknak ezzel sokat tesznek, képesek rá, kik tej helyett kemény eledelt esznek.
Te, vagy én vagyok erre hívatott?
Alakítsd, formáld isteni-tudatod...Ember közeleg rengetegben,
jöttére gaz-függöny szerte lebben...fújjad, fújjad az éneket...
Új Földön új népet keresek, - egy Igét, törött iránytűm mágnesét,
fáklyát, oázist, fényes csillagot...
pásztorolj...nézek az égre: Betlehem fénye ott ragyog!

A műhelyben

A kis Marilla, a kőből faragott kislány gyakran nézte vágyakozó szemmel az embereket. Mióta a Mester megalkotta naphosszat ült tágra nyílt szemekkel a műhely ablakában, és szíve mélyén egy nyugtalan érzés kalapált hónapok óta, egyre jobban vágyakozott közéjük. A nyitott ablakon behallatszott nevetésük, hol hangos, hol halkabb beszédük, sietős, vagy éppen lassú menésük közben. Látta mosolyukat, könnyeiket. Kis kémlelő ablaka alatt gyakran figyelte az éneküket is, és akkor fájt leginkább a szíve, hogy nem lehet közöttük.
- Mikor viszel magaddal Mester? - türelmetlenkedett egyre gyakrabban, amit alkotója nem nézett jó szemmel.
- Még nem állsz készen! Majd akkor indulhatsz, ha elég erős leszel, és elég okos, hogy felismerd ki a jó, ki a gonosz. Az emberek világában nem elég keménynek lenni! Még tanulnod kell. Vagy úgy szeretnél járni, mint Marilló? Sírva jött vissza, és könyörgött engedjem be, pedig tudta, hogy már csak akkor érintkezhetünk egymással amikor álmodik. Erősnek, bölcsnek kell lenned, már hamarosan eljön az idő. - morgott az öreg, és bezárta a kislány ajtaját.
Bent hallatszott a kulcs reccsenése a zárban, ami egy újabb hosszú éjszakát jelentett vággyal, és reménnyel telve.
Hosszú, de izgalmas napok következtek. Az alkotója naponta vonta be szebbnél szebb réteggel formás külsejét. Kora ellenére ügyes keze volt. Marilla szerette ezeket az alkalmakat, mert ilyenkor mindig mesélt neki.
- Ma nem mesélsz? - kérdezte egy reggel kíváncsian, és óvatosan, mert gondterheltnek látta a Mester arcát.
- Mesélek Marilla, ez lesz utolsó mesém. Tudod az emberek nagy örömmel fogadják gyermeküket. Így mesélt róla dédanyám aki éppen egy asszony szobájában volt egy gyermek születése után, akkor hallotta az anya énekét.
Marilla elhelyezkedett, fejét tenyerébe hajtva, tágra nyílt szemekkel figyelt.
- A mese így szól Marilla, figyelj!

Egy édesanya éneke.

Megjöttél hát édes szerelmes gyermekem,
kis koszmóból kivakart rózsaszín gőgicsém.
Ágyadnál sorra angyalok állnak, kezükben harang, és pohár.
Kilenc kis szárnyas pilinke - lény,
de  mi ez a fény?
Máris!.. áldozni hívnak, hogy vedd fel a kereszted.
Formás válladra pontosan illik én meg csak nézem, elvenném,
az angyalok ellökik kezem...
szertartás következik

első angyal: kis pipettát vesz elő a pohárba mártja szádba csöpögtet
fanyalogsz, ha tudnál tiltakoznál
kérdezem mi ez?
válaszol: - szeretet
második angyal: cselekszi ugyanezt
kérdésem ugyanez
válaszol: - öröm
harmadik angyal: sírástól ráncos homlokod simítja
suttogja: - békesség kísérjen végig
negyedik angyal: szád elé teszi aprócska áttetsző ujjait
halk szóval búgva utadon - türelem vezessen
ötödik angyal: üvegcse teteje csörren nyelvedre
- kedvesség cseppen
hatodik angyal: szíved fölé karcol egy árral
megáldalak téged a - jósággal
hetedik angyal: poharán címke a - hűség
magadhoz, atyádhoz, hazádhoz,
s nedvük a melleden fénylik
nyolcadik angyal: bársonyos kézzel fejedet tartja
pohárban fürdik a kiskanál
piroskás szádra méri a kortyot
- szelídség gyümölcse eltalál
kilencedik angyal: csak beszél tűrésre int
uralkodj magadon
míg pohárból kortynyit
arcodra hint.
Ezt kaptad mind, ajándék, kegyelem,
járj ezek szerint,
ha fáj, ha sírsz akkor is
cipeld csak válladon megáldott
keresztre vésett kincseid...

- Szép, és megható történet - mondta Marilla, és a mesében elmerülve leült az ágyra, majd elaludt.
Álmában mosolygott, a Mester pedig hívta az angyalokat akik elvégezték a szertartást rajta is.
Majd beoltották a földi fertőzések ellen.
Hét üvegcséből szívták össze az elegyet, és bőre alá adagolták a kevélység, a fösvénység, a bujaság, az irigység, a torkosság, a harag, a jóra való restség ellenszerét.
A mester meleg tekintetével még sokáig nézte.
- Készen állsz - mondta - holnap elindulhatsz...

A Hold

Fagyos világ sárga félbolondja,
látod te fentről mi az ember gondja,
vigyorogsz, mintha minden rendben volna.

Fényedet kölcsönből fedezed,
mégis tiéd az élvezet
benézhetsz titkon otthonokba.

Mutatnád egyszer másik feledet,
hol kőkemény fagyos lelkedet
nem festik sárga fény uszonyba.

Mégis az élet nélküled,
romantikátlan őrület,
ragyogj még nékem sötét udvaromra.

A kiválasztott

Istenem miféle kegyelted vagyok,
én a kiválasztott szolga,
a terhet vállamra, rakod, rakod,
mintha az üres szekér volna.

Gurul a pénz a gonosz szolga
nem állja zsebem mélyét,
hideg kezemmel nem tudom
csiszolni önhitt fényét.

Bízol tán csontos vállam
kitartó erejében,
vagy csak a próbát adod,
ne fogyjon el hit-ebédem.

Utamat vajon hosszúra szabtad,
göröngyös rajt' az ösvény,
talpam alatt perzsel a föld,
egyszer már hegyre vezettél.

Néztem a földre, mint egyik
alázat arcú angyalod,
akkor egy kicsit könnyűvé tettél,
terhedtől híztam, nehéz vagyok.

Valaha-karácsony

A fenyőfád legfelső ágán...látod?
Nevetnek rád az angyalok
gyémántos könnyeik cseppje...
- gyertyaviasszá változott,
potyog, potyog...
 - meleg kis kláris
gyermeked szemén mosolyod.
Tükrében égi-fény csillogás,
csillámport pislog a ragyogás.
Álmot kér ajkadról csemete-fiolád,
öledbe olvad hús-vérű violád.
Ringatod, ringatod...létvízen csónakod.
Sziporkát lobbanva mesélsz
misztikus valaha-karácsonyt...
Karodban közben szuszókát zenél
mazsolás, tejízű-kalácsod.

Ne riassz...

Kedves Olvasóim!

Sok szépet kaptam Tőletek, és úgy érzem ennyivel tartozok. Nekem, az elszánt amatőrnek, példát mutatnak azok a nagyok, - kik vállalják önmaguk.
Döntöttem tehát.

Bemutatkozom.

Az áradó folyam-időben fa vagyok, - vegyes hajtásból, kitartásból növesztett erős ágakkal. Apámtól örökölt egyenes nyárfa-gerinc, anyámtól örökölt kemény-akác-sors utolsó sarja. Idecsöppentem...nem ingoványra,...vagy sziklás szirtre, hegyek közé, szabolcsi homokra vagyok kitalálva.
Ide, hol a tájat csodáló szemnek határ a csillagos ég, elsőnek láthatom a világra simuló keleti fényt, a nem mindig derűs hajnalt, akit néha én ébresztek, korán kelő lévén.
Ukrajna, és Erdély, mint vén hazánk nyaraló  gyermekei...itt vannak közel, már-már szem előtt.
Születtem. Ezzel megtörtem a neutronok szabálytól nyüzsgő rendjét, családi fészek csendjét. Nem burokban...de névvel, - bár fiúnak vártak -  ezt így tudom. Nevemet kapásból adta anyám, elásott drága kincsem.
Első asszonyi, Éva nevet kaptam a keresztségben az örökölt Paszternák után. Ki tudta volna előre mi is lesz ezután. Senki nem kérdezte akarok-e jönni. De vártak itt, és szerettek-szeretnek ma is, és szeretek közöttük lenni.
Nőttem, "nevekedtem", ahogy nagyanyám mondaná, öregnek ismertem...és lettem nagyapám első segédje az ő megsegítésére. Nagyanyám törékeny, apró asszony, egy örök remény. Tőle érzem az érzékeny lélek csimpaszkodását belém. A mesék, az ének varázsát, és a hitet ültette szívembe, mely boldog mosollyal ki is ült rám, a kapott betét mind kamatozik, nem maradt letétben.
Verseltem, daloltam, és hittem. Magamban, és az örök életben.
A betűk csendje elragadott gyakran, és mohó-bolondjuk lettem. A könyvek tartalmát ittam, néha kortalan olvastam, ha íróját szerettem.
Aztán utamat szegték...törések...egyenes szakaszok...árkok...magaslatok...csavargó csavarok, mint másoknak is, kereszteződések, melyek már nem is érdekesek, csak az, hogy élek...itt, és most.
Ülök az időszekéren, és visz előre. Nem hagy még el, sodor az ár, és én kapaszkodom belé. A kocsis sem idegen, és ameddig visz addig mesélek. Neki, és Neked.

Míg olvastok, szeretettel teszem.

               Paszternák Éva
 

                 Ne riassz...

Olcsó hajnal-fények dobják rám ruhámat,
nappalom priccsére ráhasal a bánat,
bogáncsos hajamból elfut már a festék,
monoton órákat ketyegnek az esték.

A föld-porond porában járva,
sütkérezem...
asszony-nő lényegem zsebreteszem,
teremtett világban eltörpült senki,
szavakat szoktam papírra vetni.

Nap-rivaldám fényes kozmoszában
ringatom őket,
dédelgetem mind a belém költözőket.

Ritka percek delén verseket faragok,
nem félek bukástól, költő én nem vagyok,
vagyok a szavaknak jogtalan őrlője,
szeretet-templomnak szerelmes papnője,
zsoltáraim zengnek más hasonló sorsnak,
keskenyre taposott úton vándorlóknak.

Lehetnék ösvény is, kút is ha szomjazol,
gyertya, ha vakságtól olykor botladozol,
kenyér, ha érzed éhségednek fájját,
satu, ha kívánod karom szorítását.

Utamra, ha tévedsz mezítelen gyere,
lépésed füvemen akkor lesz lágy zene,
talpadnak súlya is érintéssé nőhet,
ne riassz zajoddal harmatban fürdőket.

A Teremtő lapoz...

A Teremtő lapoz, új álmot csíráz az éj,
pléh-szárnyú angyalok kara rezet ver,
csillagok bújnak sárga fénylepelbe,
arcomba kénízű port kavar a szél.

Irigy hold vicsorog hártyás szemembe,
visszhangra nem talál a lépés,
csak enyém kopog, a járda kövén
megyek az utcán elszántan, merengve.

Találnom kell egy kemény követ,
abba magamból karcot írni,
hogy, mi végre tett le ide  Isten,

kiáltó-kőbe vésővel vágni.

Beolvadni, akár a bűvölt -balzsam

cicomás asszonyok homlokán,
szívódni fel a bűnös-föld sarába
nem fogok ennyi csorba év után!

Szégyenfa alól hangzik fel a zsoltár,
"Tebenned bíztunk eleitől fogva..."
bűnőrlő -kövem malomkerék fogja ,
ima-malomban üdv -lisztet jár.

 

A nyájad

Uram látod-e nyájadat,
fázósan járják városod,
karácsony előtti forgatag,
keresik hívó mosolyod.

Ha veszekedős a hangulat,
némelyik pásztor elszalad,
másik lelkében mélyen kutat,
akad tán benne még jó falat.

Pénz helyett csengők csengenek,
harangok tornyos árnya kondul,
szívekben csíráz a szeretet,
lábunk ma hozzád visszafordul.

Mikor már gyertya ég a fádon
cselekvést sürget az a Három,
akciót kiált a hűséges sáfár,
lehet ma még "kisjézus" vásár.

Harmadik vasárnap

Kell-e még Békesség, kell-e még áldás
zöld-fenyő illattal karácsonyvárás...?

házadban gyertyafény ma három is gyúljon
kezed a kezemhez szeretettel nyúljon
kicsike jászolban alszik a szeretet
csillapítsd zajodat indítsd fel szívedet
pásztorold házadnak reád bízott nyáját
szórd be porcukorral szomorú tanyáját
megveti ház-néped lágy nyoszolyáját,
szeretet-szalmával megtöltené jászlát.

Hirdetik jöttödet mennyből az angyalok,
útjelző ösvényen égi-fény csillagok,
ropogó hó fölé pilinkél hajnalod,
keresnek karácsony tétova lábnyomok.

Születésemre

Letette málháját az álom,
párnám magába zárta,
valóság indul
rám kapaszkodva
december hótalan havába.

Morcos, vénséges agg
- mondják - lelked a fagy,
én mégis szépnek látlak,
istállót te adtál,
terhét cipelő szülő anyámnak.

Tán kíváncsi voltál magad is
arra a kilencedik éjre.
amikor áldás születik
rég volt szerelmes kéjre..

Jöttem, mint síró balzsam
anyám öléből kúszva,
nem sejtve azt
élet-zsinórom
hány telen lesz még húzva.

Vállamon liliom nem jelezte...
Vérem sem folyt kéken...
Hercegnő én utána lettem
szép-anyám ráncos vén szívében.

Istenem!... Az éjjel!
Angyalod kezében kötőtűt láttam,
s kócos tarka fonalat,
buzgón köti életem vásznát,
sző bele holdból sugarat

Sima-fordított csomós szemek...
Tarka-barka cérnák...
- Te mérted rám
lét-vásznam súlyát.
Széléből emeltem sáncát.
******************************

Isten Veled!

Születtél kínnal, fájdalommal,
sírtál, mégis vízre fektették
csecsemő csónakod,
az evezőt húzták előtted
bölcsek és nagyok.
Ígértek neked boldog holnapot .
S életed folyója vitt,
gyermek, ifjú lettél
sorsod evezője fordult a kezedben, 

s megtaláltál engem
egy csöndes kikötőben.

Emlékszem tél volt,
hajóink láncai összeakadtak ,
nem bántam - nem bántad,
fényes karikával díszítettük azt,
együtt húztuk tovább a dupla csónakot.

Hatalmas folyó
sok a mellékága
kértelek ne térj le.

Hol csak álltunk,
hol sodort az ár
vészesen előre.

Engem visszatartott
együtt megácsolt
négy kicsiny csónakunk.

Nem néztél hátra,
nem értem utánad,
nyúltak a láncszemek,
a fényes karika pattant,
húztad az eveződ
az árral haladva,
hiába húztalak
tartottalak vissza,
csónakod súlyát
karom már nem bírta,
s mögöttünk
négy csónakban vártak,
nem láttad,
te úsztattad csónakod a vízesés felé
és átadtad magad a
nagy zuhanásnak.

Csónakod széttört
vége a nagy útnak.

Állok némán
árván,
özvegyen,
könnyeim mögül
a múltat keresem,
építek jövőt
a jelent feledem,
akartad,
így legyen,

Evezz hát egyedül
égi tengereken
kísérjen áldásom

Isten legyen Veled ! 

Tulajdonképpen...

Az jutott eszembe az éjjel, amikor végig gondoltam napomat, hogy tulajdonképpen egy nagyon szerencsés asszony, anya vagyok.
A velem egykorú emberek, anyák már rég azon siránkoznak, hogy gyerekeik kirepültek a családi fészekből, és most azon töprengenek mihez is kezdjenek üressé vált napjaikkal.
Én erre nem panaszkodhatom. Hosszú évek óta adnak feladatot a gyermekek, és így értelemmel töltik meg az életemet.
Meg is rovom magam azért, mert néha elégedetlenkedem, vagy morgolódom, hogy fáradt vagyok a mindennapok monotonságától. Rájöttem, örömmel kell tennem a dolgom hiszen erre születtem.
Amikor kiröppennek a fiókák az ember elveszít valamit, ami az élete értelmét adta. Nem érzi tovább azt a megnevezhetetlen érzést, amikor a fontossága, puszta jelenléte biztonságot jelent, és további sürgető feladatok elvégzésére sarkall.
Innen is, onnan is hallani, hogy keresik, hívják várják.
Gyere anya, segíts anya, vigyázz rám anya... Csodálatos feladatok.
Biztosan el fog nekem is jönni az idő, amikor legkisebb gyermekem is felnő, de addig mindig érezni fogom, hogy anya vagyok, akinek van szava, ötlete, lelke, mert óhajtja valaki, mert számít valakinek.
Mit is érne a házam gyermekkacaj, vagy civódás nélkül? Olyan lenne, mint egy magányos kihalt barlang, ahová már a látogatók is csak ritkán térnek be, mert a némaság feszülne a falakon.
Vagy olyan lenne, mint egy kalitka, amit belülről biztosan magamra zárnék, és nehezen nyílna a zár. Megszokhatatlan lenne ennyi év után magányosan élni.
Talán még a csendet is megunnám, amit most annyira szeretek.
Hálás vagyok azért, hogy nem kell pánikba esnem amiatt, hogy feledésbe merülök... mert még mindig rám nyitják az ajtómat puha gyermekkezek.

2010.11.28.

Isten Veled!

Születtél kínnal, fájdalommal,

sírtál, mégis vízre fektették 

csecsemő csónakod,

az evezőt húzták előtted

bölcsek és nagyok.

Ígértek neked boldog holnapot .

S életed folyója vitt,

gyermek, ifjú lettél 

sorsod evezője fordult a kezedben, 

s megtaláltál engem 

egy csöndes kikötőben.

Emlékszem tél volt, 

hajóink láncai összeakadtak ,

nem bántam - nem bántad,

fényes karikával díszítettük azt,

együtt húztuk tovább a dupla csónakot.

Hatalmas folyó 

sok a mellékága

kértelek ne térj le.

Hol csak álltunk,

hol sodort az ár 

vészesen előre.

Engem visszatartott 

együtt megácsolt 

négy kicsiny csónakunk.

Nem néztél hátra, 

nem értem utánad,

nyúltak a láncszemek, 

a fényes karika pattant,

húztad az eveződ 

az árral haladva,

hiába húztalak 

tartottalak vissza,

csónakod súlyát 

karom már nem bírta,

s mögöttünk 

négy csónakban vártak,

nem láttad,

te úsztattad csónakod a vízesés felé

és átadtad magad a 

nagy zuhanásnak.

Csónakod széttört 

vége a nagy útnak.

Állok némán 

árván,

özvegyen, 

könnyeim mögül 

a múltat keresem, 

építek jövőt 

a jelent feledem,

akartad, 

így legyen, 

Evezz hát egyedül 

égi tengereken 

kísérjen áldásom 

Isten legyen Veled ! 

Barátomhoz

2.

Péld 17,9

Elfedezi a vétket, a ki keresi a szeretetet;

Kőszikla házon menedék-kilincsem
kincseim őrző arany bilincsem
titkomat elfedő véd'-fóliám
lelkemet óvó fém kapszulám
takaróm szilánkos fa-nyoszolyán
fejemet tartó nyakcsigolyám
magányban követő árnyékom
egy-szívvel dobbanó harcosom
hitemet szorító zsoldosom
szavamat esdő koldusom
traumám gyógyító orvosom

fél-énem  bajban
hangom a zajban
szememen kötésem
lámpásom sötétben
kabátom szélben
csillagom éjben
igazi tükröm másom
kritikám meghasonláson
Prófétám.
Barátom.
Tanácsom.
Maradj a keblemen
Igazi Barátom.

Amikor írtam...

amikor írtam...fölöttem lebegtem
ég-föld között súlytalan lehettem
poklom a mennybe költözött
őszömbe tavasz öltözött
könnyű szilárd talajon álltam
magamnak álmot fabrikáltam
cseppenként koppant betűkből tenger
bevéstem kőbe mily szép az ember
papírra hánytam sátáni arcát
fekete-fehér folytonos harcát
daloltam csókoknak mézízű nedvét
tiltott szerelem rejtődző csendjét
seregnyi képben izzadtam gyöngyöt
pőre szavakra aggattam göncöt
szivárvány fényről kapartam mohát
holdfényből loptam zenélő csodát
magamat meztelen lélekkel adtam
éjszakám csendjét versbe oltottam.
.................................................
amikor írtam
boldog is voltam...

Ősz

Körtáncot jár diólevél
szöghajú rét aludni tér
őszúrfi nyárlánykát kergeti
dús lombú akácos ruháját leveti

sárga falevél tekereg
ághegyről bőszen lepereg
domb mögött köd-pára ül
tücsök halkabban hegedül

varjú vacog  faágon
darázs reszket virágon
fűszál hegyén szúnyog sír
ringatja az őszi szél

Puha fészekből szárnyra kelni

Az anya

 Joggal mondhatod kedves olvasóm, hogyan lehet az, hogy nem az anya volt az első az akiről írtam. Ennek nagyon egyszerű oka van. Nem tudom, hogyan kezdjek hozzá.
Az anya természetéről, tulajdonságáról nem könnyű írni. Azt vagy érzi az ember, vagy nem. Én átéreztem őt, ő átérzett engem.
Az anya az első kapocs. Ez a szoros együtt áramlás már a magzati korban elkezdődik.
Olvastam valahol, nagy jelentősége van az anyáktól örökölt géneknek a későbbiekben. Igen ez így van.
A magzati lét ideje alatt biztosan számos hatás érheti az embert, ami a csecsemőt a természetes anya iránti imádat felé tereli.
Nagy kár, hogy erre a nagyon fontos életszakaszra nem emlékezhetünk vissza.
Védelem, szeretet, minta, kitartás, szívesség, jóság, kedvesség, és minden ami jó tulajdonság van bennem, anyámtól származhat.
Olyan volt nekem, nekünk, mint egy jóságos tündér.

Tyúkanyó, aki kiterjesztett szárnyakkal, hol hangosabb, hol halkabb kotyogással terelgeti csibéit, és tanítja őket az életnek nevezett úton való haladásra. Anyatigris, aki harcolt értünk minden bevethető praktikával. Megteremtette a körülményeket, nekünk csak élni kellett velük. Néha csökönyös, hajthatatlan azokban a dolgokban, amit nem látott jónak.
Az anya, maga a csoda, a minden. Főleg, ha egyedül marad, és pótolnia kell az apát is.
Barátnő, akire a legőszintébben lehet támaszkodni, mert az egyetlen aki nem akar rosszat. Áldozat, mert magát nem kímélve hagyja, hogy feléljük az életét. Miféle anyagból gyúrta Isten?

"Amikor Isten a nőt teremtette, késő estig dolgozott a hatodik napon.

Egy angyal arra járt, és megkérdezte:
“Miért töltesz annyi időt ezzel?”

És az Úr azt felelte:
“Láttad az összes specifikációt, aminek meg kell felelnem, hogy megformáljam őt?"
“Mosható legyen, de ne műanyag, több, mint kétszáz mozgó alkatrészből áll, melyek mindegyike cserélhető kell, hogy legyen és mindenféle étellel működnie kell, képesnek kell lennie egyszerre több gyermeket karjában tartani, megölelni őket úgy, hogy az meggyógyítson mindent a lezúzott térdtől az összetört szívig és mindezt mindössze két kézzel.”

Az angyalra mindez mély benyomást tett.
“Csak két kéz... lehetetlen!“
„És ez a standard modell?!”
“Túl sok munka ez egy napra... várj holnapig, és fejezd be őt akkor.“

“Nem.” - mondta az Úr.
“Már annyira közel vagyok, hogy befejezzem ezt a teremtmény, mely szívem legkedvesebbje lesz.”
“Meggyógyítja magát, ha beteg, és egy nap 18 órát tud dolgozni.”

Az angyal közelebb jött, és megérintette a nőt.
“De Uram, olyan puhának alkottad őt.”

“Igen, puha." - mondta az Úr.
“De erősnek is alkottam. El sem tudod képzelni, mit elvisel és legyőz.“

“Tud gondolkodni?" - kérdezte az angyal.

Az Úr azt felelte:
“Nemcsak gondolkodni tud, de érvelni és egyezkedni is."

Az angyal megérintette a nő arcát...
“Uram, úgy tűnik, a teremtmény ereszt! Túl sok terhet róttál rá.”

“Nem ereszt... ezek könnyek.” - javította ki az Úr az angyalt.

“Az mire való?" - kérdezte az angyal.

És mondá az Úr:
“A könnyekkel fejezi ki bánatát, kételyeit, szeretetét, magányosságát, szenvedését és büszkeségét.”

Ez igen nagy hatást tett az angyalra;
“Uram, Te zseniális vagy.”
„Mindenre gondoltál. A nő valóban csodálatos!"

Valóban csodálatos!
A nő olyan erők birtokában van, melyekkel ámulatba ejti az embert. Képes kezelni a gondokat és nehéz terheket hordozni.
Magában tudja tartani boldogságát, szeretetét és véleményét.
Mosolyog, mikor sikoltani szeretne.
Dalol, mikor sírni volna kedve, sír, mikor boldog és nevet, mikor fél.
Harcol azért, amiben hisz.
Kiáll az igazságtalansággal szemben.
Nem fogadja el a „nem”-et válaszul, ha tud egy jobb megoldást. Átadja magát, hogy családja gyarapodhasson. Elviszi a barátját orvoshoz, ha fél.
Szeretete feltétel nélküli.
Sír, ha gyermekei győzedelmeskednek. Boldog, ha barátai jól vannak.
Örül, ha születésről vagy esküvőről hall.
Szíve összetörik, ha közeli rokona vagy barátja meghal.
De megtalálja az erőt, hogy elboldoguljon az élettel.
Tudja, hogy egy csók és egy ölelés meggyógyíthat egy összetört szívet.

Csak egyetlen hibája van:

ELFELEJTI, MENNYIRE ÉRTÉKES..."

Ettől szebben nem tudom elmondani!

Puha fészekből szárnyra kelni

Az apa

Ha egy sasmadárra, vagy egy sólyomra nézünk, szinte hihetetlen, hogy ők is voltak fiókák. Erős testükkel, éles szemükkel, tiszteletet parancsoló tekintetükkel, és hatalmas szárnyaikkal tekintélyt, csodálatot vívnak ki maguknak.
Azt hiszem a világ legtermészetesebb dolga, ha egy apára is ilyen szemmel tekinthet a gyermek.
Mindig csodáltam apámat. Noha volt gyengéje, amit előlünk eltitkolt, így nem rontotta el azt a képet bennünk, ami kijárt egy három gyermekes, tiszteletre méltó embernek.
Rossz szenvedélye ellenére sem vetkőzött ki emberi mivoltából, nem tévesztette el az apai szerepet.
Repülős tiszt volt. Engem ez annyira neghódított, hogy emlékszem az óvodába elloptam a fényképét, és mutogattam mindenkinek. Az én apám űrhajós. Akkor már leszerelt, de akkoriban repült fel Gagarin a Holdra, és mivel hasonló volt a sisak a fejükön, én így fantáziáltam össze a dolgot.
A kép persze eltűnt a nagy hurcolgatás közben, amit nagyon-nagyon sajnálok.
Már említettem, nem volt fiú gyermek a családban. Apám testvéreinek vegyesek voltak a gyerekek, és mindig tréfálkoztak vele. Kire fogja hagyni a nevét? Apám szerette a viccet, és rendkívüli pókerarccal tudta előadni azokat. Erre a kérdésre is hasonló arcot öltve ennyit felelt: "egy embernek csak egyfajta gyereke lehet".
Ezen jót derültek, de én soha nem értettem mitől olyan vicces ez.
Számon kért bennünket. A katonai szigort tudta nálunk is gyakorolni, persze enyhébb változatban. Velem sokat tanult, felkérdezte a leckét. Néha nagyon bosszantott ezzel a mániájával, főleg, ha ettől tette függővé a délutáni elfoglaltságomat. Nem egyszer megríkatott. "Női fegyver", mondta ilyenkor, de azért megenyhült.
Később amikor már az eszemmel is eléggé megvolt elégedve, bevont a legszenvedélyesebb sportjába, a sakkba.
Emlékszem hatalmas igyekezetére, türelmére. Eleinte mindig adott egy két bábú előnyt. Választhattam mit veszek le. A vezér, és egy bástya általában el sem kezdhette a játékot. Aztán már kezdett komollyá válni a küzdelem, és megszűntek a jótétemények. Ellenfele lettem, és nagyon komoly meccseket játszottunk, gyakran hajnalba nyúló éjszakákon át. Sem ő, sem én nem bírtuk elviselni a vesztést. Most vagyok ezért hálás, amikor arra  a nagy akaraterőre amit akkor megtanított, szükségem lett, szükségem van.
Aztán meg is jutalmaztam őt. Sakkversenyeken vettem részt, kiváló eredménnyel.
Szeretett ránk büszke lenni.
Holott nem én voltam a szeme fénye, inkább legidősebb nővérem, mert annak  haja színe, és arca, leginkább a tőle örökölt vonásokat hordozta.
Középső nővérem anyámmal ugyanez. Ez nem is a szeretetben vált nyilvánvalóvá, inkább csak én érezhettem így amikor erről hallhattam egy két elejtett szót. A nagyok meg azt vetették a szemükre, hogy csak engem szeretnek. Hát nem érdekes?
Nagyon akartam mindig, hogy a kedvence legyek.
Hogy aztán én, a szőkeségemmel kire ütöttem? Kitaláltam magamnak, hogy nagyanyámra, ami az évek múlásával egyre nyílvánvalóbb.
Tehát büszke apa volt. Sajnos testsúlya nagyon megnőtt, a terhelést nehezen bírta, és több lábtörése is volt.
Fiatalon halt meg. Így mondták, emlékszem, és nem értettem, mert én nem láttam már fiatalnak. Hirtelen hagyott itt bennünket, és egy világ dőlt bennem össze. Infarktus. Ez a szó azóta is ijesztőnek hat. Ötvenegy éves volt.

Amiről többet nem beszélek

"Mindennek rendelt ideje van, rendelt ideje van az ég alatt minden akaratnak..."

Eddig még nem írtam napi eseményről. Ma a bölcsesség után kutattam, amit sokan szeretnénk elérni. Hogy miért? Mert az ember azt gondolja, jobban eligazodik a világban.
A bölcsesség, a tudás, a tanítás mind fékek az ember viselkedésében. Ezek a fékek néha kellenek, néha nem. Hogy ki, hogyan bánik saját élettapasztalatával teljesen egyéni beállítódás kérdése.
Nem érzem magam most elég bölcsnek. Néha egészen tisztán látok, ez a perc nem az.
Nincs még itt az ideje. Valami hiányzik. Egy baráti kézfogás, egy megértő mosoly, egy szoros ölelés. Pótszer ezekre nincs. Lehetne beszélni róla, azzal enyhíteni a hiányt, vagy magyarázatot találok rá, de erre csak egyedül vagyok most képes, rossz érzésemmel egyedül maradtam.  Pedig most lenne ideje. Most érzem. Nem tegnap tört rám, nem holnap fog. Most, amikor itt koptatom a körmöm.
Hiányzik a másik felem. Félarc, félkar, félész. Ez vagyok most itt.

Egy legenda szerint a világ kezdetén az ember nem így nézett ki, mint most. Egy testben volt két arca, négy keze, négy lába. Kétféle volt a neme is. Az arcok ellentétes irányba néztek, a kezek pedig sokat tudtak dolgozni. Mivel mindkét irányba jól látott az ember nem lehetett egykönnyen rajtakapni dolgokon, négy lábával pedig gyorsan tudott futni. Nem volt szüksége társra sem, hiszen vágyát ki tudta elégíteni önmagával.
Megharagudtak az istenek ezért, és Zeusz egy villámmal kettéválasztotta őket, ők pedig szétfutottak a világban.
Azóta keresi az ember a másik felét.

Tanítás - bánat, és öröm

Mély kút a bánat könnyekkel tele
homorú fészket mar gondod körme
átalakul egy érintésre
az a kút egyszer dallal lesz tele.

Sziámi ikerpár örök harca
összenőtt kockafordulás
csókját az élet váltva szórja
hol egyik hol másik szomjas arca
mint Jézus vagy Júdás.

Minél keserűbb bánat-kút vized
minél mélyebb az ásott árok
minél nagyobb űr szája tátong
- hiába kapart üregét -
annál domborúbb örömre váltod...

Hová tart a világ? Hová tűnt el a szeretet?

Nem új dolgokról írok, csak elgondolkoztam olvasás közben.
Ez gyakran előfordul velem, mert gondolkozásra késztetett a mű.
Kerülni szeretném általánosítást, de gyakori és súlyos hibával állunk szemben, elfelejtettünk szeretni!
Eszembe jutnak régi szép emlékek amikor az utcában egyetlen televízió volt, és a szomszédok esténként odajártak szórakozni, vagy csak egyszerűen beszélgetni jöttek össze hol egyik, hol másik házban. Mondogatták is szüleink,"jobb egy jó szomszéd, mint egy testvér". A lakatlan portát is nyugodtan rá lehetett bízni, mert nem azt nézte mit vihet el, azt nézte mire van szükség.
Volt az emberekben szeretet. Tudom, most úgy érzed elcsépelt már a téma, mindenki ezzel jön, mégis kísérletet teszek, mert nagy baj van velünk emberekkel.
Túl okosak vagyunk, túl tehetségesek, túl szépek, túl csinosak...és túl szegények szeretetben.
Amikor valaki önzetlenül segítséget nyújt gyakran leértékeljük, és negatív jelzővel illetjük. Amikor valaki új próbálkozásba kezd, nem támogatjuk hanem elutasítjuk. Ha valaki szeretne a közelünkbe lenni, mert tetszik neki a társaságunk, mellőzzük.
Úgy gondolom nem így kellene egymáshoz közelednünk. Mindenki volt kezdő, tudatlan, és biztos vagyok benne szívesen fogadta a bölcsebb, tapasztaltabb társ tanácsát, közeledését. Meg kellene próbálnunk azt a szeretetet amit kapunk tovább adni. Az én képzeletemben a szeretet egy mag. Elvetem, és terem egy növényt amiben már több mag van. Azt is elvetem, és akkor még több. Ehhez nem kell semmi más csak jó talaj. Olyan alanyt találni aki befogad. Aki képes befogadni annak ki kell elégítenem kiüresedett tartályát, szeretve kell lennie, mert csak így indul be a körforgás. Akiben nincs igény a szeretetre nem tud fogadni sem, és sajnos nem tud adni sem.
Ezek a dolgok működnek. Családban is, az életben is.
Mindenkinek igénye, hogy szeressék, de nem mindegy hogyan szeretik. Törekedjünk a minőségi szeretetre. A gyermeknek legfontosabb a család, az anya, az apa szeretete. A felnőtté válónak a partner odafigyelése, az idősnek a gyermek szeretete.
Aztán ott vannak a mindennapok, amikor rá vagyunk utalva embertársainkra. Például a beteg, vagy a beteget kísérő. Mennyire megnyugszik, ha kedves a nővér, az orvos.
Mennyivel nyugodtabb a szülő, ha szeretettel várják gyermekét az iskolában, oviban.
Mennyivel lennénk szegényebbek, ha megszereznénk ezt az örömöt mindazoknak akiket szándékosan keresünk, vagy csak mellénk sodor az élet. Tápláld a magot, ne taposs rá arra akiben éppen sarjadni kezd.
Hiszem, hogy mindenki álma a nyugodt harmonikus élet.
Idézzetek fel régi meghitt estéket, kutassatok szeretett emberek után emlékeitekben, mondjátok ki mindennap a legszentebb szót: szeretlek, és tégy valami jót.
Nem nagy fáradtság, mondhatnám úgy is elemi szabály,  próbáljunk meg egymásra hangolódni!

Köszönöm a figyelmet.

A kórházban

Kisváros. Kisvárda Városi Kórház.
Hogyan kerültem be?
Vonattal. Egy fekete, füstös vonattal, amit mi "baktikecskének" hívtunk. Nevét a két fő állomásról kapta. Baktalórántháza, és Kisvárda között zakatolt nem túl sürven, de mindig utassal telve. Fapados volt, kormos. ha kihajoltunk az ablakon nem úsztuk meg egy, két fekete szemcse nélkül a szemünkben.
Szóval vonattal mentünk, még pedig sérv műtétre.
Vizsgálat után, egy hatalmas terembe kísértek. Ez volt a női szakasz. Nem volt külön gyerek osztály, aminek csak örülni lehetett, mivel a felnőttek engem jobban szórakoztattak mindig, mint a gyerekek. Egyedül voltam otthon a kicsi, a nővéreim nem vontak be saját játékaikba. Ezért lógtam mindig amikor tehettem, Édesanyám nyakán, akit én csak Annyának hívtam. Igen így, dupla ny-el. Mondta is sokszor, - Kinek az annya? - Az enyém, válaszoltam büszkén.
kaptam egy vaságyat, jó kemény matraccal.
Mikor annya elment, csak óvatosan közeledtem másokhoz. Ezért jó a felnőtt, mert ő rögtön ismerkedni kezd a gyerekkel. faggattak mindenről, majd kis idő múlva egy másik lány is érkezett. Még a nevére is emlékszem.
Kicsit elesettebb volt, mint én, de ugyanaz volt baja, csak ő már iskolás volt. Elsős.
Összebarátkoztunk.
Túl sokat nem tudtunk a műtétről, nem is igazán izgultam. Enni nem adtak, no az nem esett jól, de, ha álmos az ember lánya, nem számít.
Másnap csak annyira emlékszem, hogy fekszem a műtőben, és számolnom kellett, az altatás miatt. Számra raktak egy fekete maszkot, és én elszámoltam harminc hétig.
Következő élményem már az ágyamban ért, amikor hányingerem lett, és valami zöld folyadéktól szabadultam meg szájon át.
A felnőttek azt mondták éter, én ételnek gondoltam, és nem értettem, hogyan hányhatok, ha nem is ettem? Majd annya világosított fel, hogy az volt az altatószer. Kis fájdalmam is volt, és egy hatalmas vágás, amit csak tapintani tudtam, gondosan le volt ragasztva.
Joli, a másik lány, nehezebben viselte a műtétet is, az azt követő lábadozást is.
Hét napos gyógyulás után lehet majd hazamennem tudtam meg később.
Az első napok az ágynyugalom miatt elég jól teltek. A sok felnőtt közt, mi voltunk a kincs. Emlékszem egy hosszú hajú nénire, naponta többször is befontam a haját.
Mikor már lehetett mozogni, gyógyultnak éreztem magam, de hátra volt még a kapcsok eltávolítása. Rettenetesen féltem, mert mondták, hogy nem altatnak el hozzá. Én szívesebben vállaltam volna  a hányást, mint a fájdalmat.
Aztán mégis kibírtam, kilenc kapocs volt, szinte hallom a csörgést, ahogyan egy fém tálra dobálta az orvos.
Péntek volt. Már csak két nap, hétfőn lehet menni haza. Minden viziten ezt mondták, egészen eddig. Akkor azt mondta az orvos, vasárnap mehetek haza.
Látogatási nap, csak kettő volt, tehát vártam a vasárnapot.
Még ki sem nyitották a kaput, örömmel futottam a kerítéshez keresni annyát, lobogtattam a zárójelentést. Mehetek haza.
Hatalmas öröm mindkét részen, csak éppen ruhám nem volt, ugyanis nem lehetett csak pizsamát viselni.
Mit volt, mit tenni? Pizsamában vittek engem haza. Az állomás nem volt messze Kisvárdán, viszont itthon igen. Emlékszem kért az én anyukám egy biciklit, azon tolt haza.
Szerettem, és ma is szeretem a kórház illatát. Abban az időben bárki megkérdezte mi leszek? Ápolónő akartam lenni.

A nagypapa.

Aggódó szürke szempár. Mindig botorkáló lábak, gyenge szorítás.Járása nehézkes, általában görbe bottal rója mindennapi köreit. Reggel első dolga a jószág, majd a kert körbe sétálása.
Ha hibát lát, nem hagyja szó nélkül.
Láthatóan zavarja a tehetetlenség, az öregség gondolatával nehezen barátkozik meg. Szereti kis unokáit. Gyakran vannak együtt, hiszen ő a gyermekfelügyelő is, amíg a szülök dolgoznak. Főleg a nyári szüneteken kell elővenni ezt a tudományát.
A mamára is felvigyáz, kiszolgálja, mint azt kell ötven év házasság után. Sok mindent megértek együtt.
Papó, mert a gyerekek csak így hívták, szigorú tekintetű, de vajszívű, kuporgató ember volt.
Nagy álma, megnyerni lottón az ötöst. Soha nem felejtette el a szelvényekre a tíz forintot hétfőnként odaadni. Három darab, 9ft 90 fillér volt, és ő nagylelkűen a tíz fillért nem kérte vissza. Négy hét alatt összejött egy kifli ára.
A mamához való türelme csak az utolsó időkben csökkent, amikor már maga is segítségre szorult.
Éva volt rendszeres kísérője, olyan helyekre, pl. mint a strand.
Az idős emberek gyerekké válnak, gátlás nélkül mennek bele kockázatos dolgokba, csak, hogy csillogtassák magukat, tudjanak dicsekedni.
Így történt egyszer, hogy azt vette a fejébe, strandra szeretne menni.
Lánya aggódva mérgelődött ezen a képtelen ötleten.
- Ne menjen már édesapám sehova -adott nyomatékot annak, hogy jobb egy öregnek otthon.
- Bözsi! Pista vár, meghívott. Azt mondta majd vigyáz rám.
- Mit gondol édesapám, olyan nagy hatalma van egy kabinosnak? Kivel akar menni? Én nem tudom elkísérni!
- A kisjánnyal- mondta nagy bőszen, hiszen ők ketten már egyeztették ezt a programot.
A vita eltartott egy darabig, de az öreg makacsul kötötte az ebet a karóhoz.
- Ha valami baja lesz, én nem tudom mit csinálok!- adta meg magát Bözsi.
Másnap indulás, busszal. A megálló messze van még gyors lábúaknak is, nem még a csak topogó cipőknek.
Fekete öltöny, fekete kalap, elvégre utaznak. Mellére kitűzte azt az érmet, amit a frontról hazajövet kapott. Az soha nem maradhatott le, büszke volt rá, a család viszont néha kifogásolta ezt az ötletét.
Már majdnem célhoz értek, amikor megbotlott az egyenlőtlenül lerakott járdán, és megütötte magát a közeli boltba vezető lépcsőben.
A felkecmergés után, első szava a "kiscsibéhez".
- Anyádnak meg ne mondd!
Persze ez nem így történt, mert az esést nem lehetett eltitkolni, bekékült a helye, este otthon mindketten megkapták a magukét, és ezzel vége is lett a közös kalandoknak.
Már még a templomba sem mehettek együtt ezután, az öreg csontoknak veszélyes volt az esés.

(folyt.köv).

Puha fészekből szárnyra kelni

A nagymama.
Törékeny, apró testét hatalmas lélek töltötte ki. Kifinomult hallás, szaglás, ízlelés, tapintás jellemezte. Érzékszervei közül ezek kifogástalanul működtek, szeme világát rég elveszítette. Kis fiókáját sem láthatta, talán csak az elsőt. Elfogadta az életet így, soha nem panaszkodott miatta.
Hosszú haja volt, hátul kontyba fogva. Szerette fésülni, és mindig maga igazította meg. A látókat meghazudtoló ügyességgel rakta be a csatokat.
Fésülni néha szabad volt.  A kicsi ezeken a hajszálakon tanult meg hajat fonni. Erre a tudományra szüksége is volt a későbbiekben, mert a csutkababák haját bizony fonogatni kellett. Nagyon sok kukorica szár, még alig kihajtott gyenge csöve is bepólyált babává vált a kislány kezei alatt.
Kis bölcső, kis paplan, kis kelengye. Saját kézzel varrt rongyruhák hevetek a konyhában az ablak alatt terpeszkedő ágyon.
Mama, türelemmel magyarázta el hogyan kell varrni, úgy, hogy a nadrágot ne öltse össze az anyaggal. Sok tű, és sok olló látta kárát ennek a játéknak. Úgy tudtak eltűnni, hogy soha többé nem kerültek elő.
Az ülő munka után a futkározás, ugrálás szinte felüdülésnek számított.
A padlásra vezető udvari létra a legkiválóbb volt erre a célra. Versengés, önmagával. Már a tizedik fokról is bátran leugrott. Minden nap kihívás, emelni a rekordot, és csúcsot dönteni volt a cél.
Sok gyakorlást igényelt ez a sport. A gyakori, és kitartó edzés pedig meghozta gyümölcsét. Hat évesen, iskola előtt, lágyéksérvet ugrált össze magának.
- Műteni kell.-mondta az orvos jellegzetes orrhangzós beszéddel.- Adom a beutalót.
Nem félt, sőt. Új élmény. Kórház. Látogatóban már járt ott, és egyenesen imádta a kloroform szagát, ami a sterilizálóból kiáradt.
- Ápolónő leszek- gondolta, és nem egyszer hangot is adott eme vágyának.
De most őt fogják műteni...

( folyt.köv.)

Puha fészekből szárnyra kelni

 Kis madárka kocogtatta meg azt a falat, amely elválasztotta a szabadságtól. Nem nyílt túl nehezen. Megérkezett, és rögtön mélyet szippantott a napvilágból. Megfürdött a fényben mely megvilágította, és érezte  rabságának ideje lejárt. Pár pillanatnyi csalódást keltett a várakozókban, majd ezzel mit sem törődve útra kelt az életnek nevezett röppályán.

A csalódás abból adódott, hogy nemét nem maga választhatta meg, nem a földi szülei vágyát keltette életre, Isten alkotta meg, és így lett ő apró leányfióka a  már meglévők mellé, harmadiknak.

Nevet is kapott. Hirtelen döntés következett, és az Éva név volt az, ami elsőnek jutott az anya eszébe. Szép név,  amire később is mindig büszke volt.  Akkor még nem is sejtette a nevek jelentésének súlya van. Ha hinne a véletlenben azt mondaná, anyja csupán ezt a három betűs egyszerű nevet tudta hirtelen kiejteni, de mivel a véletlenek nem kaphatnak szerepet az ő életében, elrendeltnek hiszi.

Éva. Egyenlő anya, a nőiség, az első. Ennek még nem volt tudatában, később kiderül, mégis így lett.

Szerette a nevét. Vezeték nevével viszont sok baja volt. Hosszúnak, és különösnek tartotta, főleg mikor rossz fülű emberek többször is rákérdeztek.

- Micsoda? 

- Paszternák - ismételte sokadszorra, már elbizonytalanodva. 
Ilyenkor szerette volna lecserélni valami rövidebbre.

Bizony időbe telt amíg megszerette, és büszkén ejthette ki, így egyben: 
Paszternák Éva.

Gyermekkor, álomkor, mesevilág következett. A madárka élvezte a szárnyakat.  Szerepek követték egymást Hamupipőkétől, Kosárfonó Katicáig. Királyfiak versengésétől az óriások elrablásától való izgalomig. Mindent megélt, s ha félt? 

Nagyanya mellett, akit csak mamának hívott, menedéket talált. 

Imádkoztak, énekeltek. Sokat. Mama meg a kicsi...

(folyt.köv.)

Te tudtad anyám...

Te tudtad anyám, milyen nehéz lesz csupaszon, kúszva érkezni meg. Sötét csatorna résén szűkölni  mocskosan, sírva.
Te tudtad anyám!
De te önzőn vállaltad magadra ezt a poklot, hitted megadom neked a mennyet. Még boldog is voltál.
Már akkor is makacsul vonzott a fény, én azt hittem angyalok várnak fehér ruhában.  Esztelen siettem ebbe a világba.
Nyomtam, préseltem magam, ordítva csúsztam araszról - araszra. Mert élni akartam, élni, és ha fáj, akkor is szeretni.
Jöttem utolsónak.
Őrült tigrisek, vad virágok között is megélni  vágytam mélyet, és magasat.
Csöndes álmodásban, kiságyam mélyén nem is sejtettem, nagy utazásra váltottál nekem  a jegyet. Ez volt az első állomás, és  ha a váltó zöldre vált, kipirult lélekkel, szóltál indulnom kell.
Irány, szabad. Szálltam, mint kismadár.
Figyeltél el ne vesszek. A pályán összekuszálódtak a sínek, és hol gyorsan, hol lassan zakatolt füstös vonatkerekem...
Aztán elkövettem én is az önzést, többször is. Tudod anyám, mint te. Önzésből jó volt a kis sárosoknak élni. Selymessé tették lelkemet, csoda bélelte fészkemet.
Közben a vonat robogva lejtőhöz érkezett. A selyemből daróc lett, elpazaroltam mennyi, de mennyi évemet! Te meg itt hagytál anyám. A világra csaltál és előre mentél a fénybe, hol a fehér ruhát angyalok viselik talán, nem felcserek.
Én meg ezalatt alkonyba ballagó ég alá értem, most lehetne már, de nem tudok festeni. Nem merek.
Táncolni azt tudok. Magam.
Táncolni, igen akár a sírig. Halálalagútján...
...egészen a fényig...ki fogja kezemet?

A felelősség

Mindenkiben felmerül egyszer a kérdés. Miért születtem?
Nagyon ritkán fordul elő, ha az ember már élete kezdetén rátalál ara az útra, ami ennek a kérdésnek a válaszát megadja.
Én még mai napig sem látom tisztán, mi végre vagyok a Földön. A választ keresem.
Elindultam, és, ha már ráléptem az útra, akkor végig is kell mennem rajta. Néha egyszerű, szinte gurulok, néha annyi göröngy kerül a lábam alá, hogy legszívesebben feladnám. Mint ma is.
Már este van, mire el tudom magamban oszlatni a kételyeket, amik egész nap gyötörnek.
Eszembe jut, a felelősség.
Egyszerű szó. Nem túl gyakran használjuk. Nem azért, mert nem szép a tartalma, hanem talán azért, mert ennek egyértelműnek kellene lennie emberi mivoltunkat tekintve.
Visszaemlékszem a diák évekre mikor felelősnek választottak bennünket. Fontos megbízatást kaptunk.
Osztálybizalmi, nótafa, bélyegfelelős, szertáros, stb. Követelményeket állítottak elénk.
Az állatvilágra nem jellemző ez a fogalom, ott az ösztön ami ennek megfelel, ez az emberek privilégiuma.
A nevelés során szerezett tapasztalatok, megbízatások előfutárai lettek annak, mennyire tudjuk ezt a fogalmat saját életünkben hasznosítani, egyáltalán elfogadni. Megértettük - e, hogy ezzel tartozunk egyrészt a környezetünk, családunk felé, másrészt a világ felé.
A legfontosabb a szűkebb, a környezet felé irányuló felelősség.
Nem történnek véletlen dolgok a világban, benne velünk. Minden apró elhatározás nagy hangsúlyt kap, mert befolyásol másokat. Nem egyedül élünk, mint Robinson, társas lények vagyunk.
Minden tettünkért felelősséggel tartozunk. Az egyszerű szavaktól megkezdve, a legnagyobb eget rengető elhatározásokig, az érzelmektől, az anyagiakig.
Születtünk, felvállaltak bennünket, akartak. Az évek során, ahogy kezdtünk öntudatra ébredni, éreznünk kellett, hogy tanítanak, nevelnek, alakítanak bennünket. Egyrészt tudatosan, másrészt spontán. A spontán alkalmakban mutatja meg az ember azt a lehetőséget, amikor a viselkedésünket úgy alakíthatjuk, hogy azt, ha valaki mércének tekinti, fel merjük vállalni, igen ezt tőlem tanulta.
Felelősséggel élni, akkor is, ha azt hisszük senki nem lát. Mert lehet nem lát, de következménye az biztosan lesz minden tettünknek, vagy nem tettünknek.
Nincs arra szükség, hogy részletekbe bocsátkozzam, példákat hozzak fel saját életemből. Gondolkodni ezen a csöppet sem mellőzendő kérdésen elég ennyi is.
Felelősséggel élni, csupán annyit jelent, szeretettel élni, és hinni abban, hogy célunk van. Mi alakítjuk az életünket, de nyomokat hagyva magunk után a másokét is befolyásoljuk. Így m vagy úgy, de a nyomok ott vannak. Választani lehet melyikbe lépünk.

A megbocsátás

 Ami nem egyenlő a gyengeséggel...



Valamennyien követünk el hibákat földi vándorlásunk során. Ebben nincs sem kivételezett, sem rendkívüli ember.
 A hibák elkövetését általában a javításnak kellene követnie, úgy ahogyan ezt kellett tennünk iskolai dolgozataink után is, mert abból tanultunk a legtöbbet. A hibákból.
A hibákért, hol egy, hol több büntető pontot kaptunk, a cél viszont nem az ember megbuktatása volt, hanem a javítási lehetőséggel a hibák jövőbeni elkerülése, ezzel az ember tanítása, és a tanítás eredményének értékelése volt.
A javításhoz mélységes ismeret elsajátítás szükséges, netán önismeret, és a legfontosabb a megbocsátás. Ha nem vérző szívvel fogunk hozzá a hiba javításhoz, hanem felszabadultan, hiszen tudjuk jóvá tehetem amit elrontottam, és ebből nem származhat hátrányom, csak előnyöm, eredményes együtt működés jöhet létre.
- Én elkövettem a hibát ellened, te nagylelkűen ezt  megbocsátottad, így én mindent mindent megteszek, hogy még egyszer ne kerüljünk hasonló helyzetbe. Tetteimmel bizonyítom, nem fogsz csalódni bennem.
A megbocsátás egy magasabb emberi késztetés, kivételes képesség. A múltat eltemetni emberi mértékkel mérve nehéz feladat. Sérelmeket, cselekedeteket, amik ellenünk irányultak, netán személyiségünket sértették kitörölni az agyból szinte lehetetlennek tűnik.
Mégis azt kell mondanom van ilyen.
Nézzünk egy sokkal súlyosabb példát, ahol egy egész közösség volt ezen a szándékon, és beteljesítették ezt a küldetést. Arról a pennsylvaniai  amis közösségről van szó, amelyik, hajlandó volt megbocsátani kislányaik lemészárlását.
Ha nekik sikerült, mindenkinek rendelkeznie kell ezzel az erővel.
A megbocsátással saját magunkat szabadítjuk fel egy teher alól. tanulatlan, egyszerű emberek, akik életvitelükkel, életmódjukkal példaként szolgálhatnak.
Az embernek képesnek kell lennie minden helyzetből ja legjobbat kihozni.
A sérelmek elszenvedését, ne a harag, netán a gyűlölet motiválja, hanem egy tanulást elősegítő megbocsátó gesztus.
Nincs értelme ezt a földi életet ilyen megterhelt állapotban végig gyalogolni. Túl nehéz ez a csomag, tegyük le, amíg bele nem roskadunk.

Nagy utazás

Utazás.
Gyakran hallunk, olvasunk arról, hogy életünk egy nagy utazás, és ezzel mindenki egyet is ért, de vajon hányan teszünk azért, hogy ez az utazás kényelmes, örömteli, és egyszerű legyen.
A jegyet megváltották szüleink, és kiskorúságunk miatt egy darabig elkísértek bennünket. Minden szülő az első osztályra vált jegyet, az ablak mellé, hogy a kilátás szép legyen.
Megmutatják a hegyeket, a völgyeket, a síkságot, a lejtőket. felhívják figyelmünket valamennyi jelenség előnyére, hátrányára. Együtt élvezhetjük a megismerés minden percét, amikor egyszer úgy érzik eleget tudunk. Elengedik a kezünket, és elindulásra késztetnek bennünket.

Az önálló lépéseket megtenni eleinte nehéz, de ahogy szilárd talajra érünk, egyre biztonságosabban haladunk tovább.Előttünk keresztutak. Miután megtanultunk járni, látni, magunk fogjuk eldönteni melyik út a számunkra legideálisabb.Honnan tudjuk előre merre kell elindulni?

Mindig arra, ahol lehetőségünk van tanulni. Meg kell ismernünk a munka szépségét, a játék örömét, és ott a helyünk, ahol gyakorolni lehet a szeretet egyedülálló lehetőségét. Ahol emberek várnak, és kicsinységed ellenére is adni tudsz valami fontosat. Jó példát, egy kedves szót, segítő kezet. Biztos vagyok benne, hogy más utadba kerülő emberek visszaadják neked ezeket, és Te, mint egy jó bank, kamatoztatod a kapottakat, hogy osztani tudj tovább.




Ha elmegyek...  (nem viszek magammal csomagot)

Ha elmegyek, mert elmegyek egyszer
nem viszek magammal csomagot,
lelkemre ülnek becéző szavak,
szívembe marnak sóhajok.

Bakancsba dugom keskeny lábam
törje fel vastagon szeges kérge,
tele a papír kész van a lecke,
megvan már írva életem regénye.

Mezítláb jöttem a világra,
ölembe rejtette csillagát,
szelíden néztem száz csodára
gazdagon megyek tovább.

Nagy nyugalomban nézem fészkem,
szavakba oltott aranyát,
sóval hintem be földi részem,
elmegyek egyszer, s nincs tovább.
(nyugodtan percel már az óra, írhatsz, ha akarsz a margóra)

Mesél a kéz

Mesél a kéz, hogy miről azt valamennyien átéljük akaratlanul is, hiszen ezt a testrészünket általában álca nélkül használjuk.
Néha nem is mesél, szinte árulkodik az emberről, rengeteg titkot őriz, csodákat tartogat. Érzelmi életünk fontos kifejezője hiszen gesztusaink megmutatják személyiségünk rejtett jegyeit.
Már a kicsinyek keze is mennyi mindent elárul. Apró, puha párnácska mely megragad tárgyakat, simogat fölé hajló arcokat, örül a kedves beszédnek. Igen a kezével örül a baba, mosolyog, és csapkod vele.
Aztán ahogy fejlődik a gyerek egyre beszédesebb a keze. Még finom, gyönge, de már cipel terheket, fogja görcsösen a ceruzát, simogat ugyanúgy, de már csápol, netán dühében verekszik.
A fizikai tartományokon túl az érzelmi megközelítés sokkal izgalmasabb. Képzeljük csak el, ha nem tudnánk beszélni! Kezünkkel akkor is tudunk annyi információt közölni, hogy megértetjük magunkat.
Látunk sétáló párokat, anyát gyerekkel, gyereket gyerekkel kéz a kézben.
Milyen szép látvány két egymásba kapaszkodó fiatal szerelmes kéz, és mennyire megható két kissé már megfáradt egymást segítő, támogató öregecske kéz.
Öregecske, de még magában hordozza az élettől kapott tartalmakat. Simogat szeretett arcokat, letöröl gyöngyöző homlokot, cirógat pihenni vágyó hátat, megszorít, ha figyelmeztet, megtart el ne ess, aztán felemel, ha ez mégis megtörténik.
Még sem kíméljük az időjárás viszontagságaitól, a megerőltető munkától, csak, ha már jelez. Mert netán ízületei szétkopnak, felhorzsolja felső rétegét a szél, meggyötri a fagy.
Kímélnünk kellene, hogy sokáig tudjunk mesélni vele. A legalkalmasabb erre, egy másik kéz, ami megpihenteti, visszasimogatja az kiosztott jutalmakat.
Legyen az gyerek kéz, felnőtt kéz, vagy idős ember keze, visszasimogatni ne késlekedjünk. Keressük meg a nekünk szánt kezet, szorítsuk magunkhoz, és ne szégyelljük megjutalmazni egy száj érintéssel is. Erre teremtetett, ez a kéz dolga. Kifejezni vele, hogy szeretsz.
Kérem a kezedet!

Léleknek gondja

Biztató a nehéz időkre.

Látom, hogy deres napjaid
makrancos pejkó húzza,
borulj a vállamra kedvesem
panaszra nyílj,
asszonyodé a léleknek gondja.

Vágtat a szekered hevesen
kereked süpped a porba
kapaszkodj belém kedvesem,
magadat óvd,
asszonyodé a léleknek gondja

Bankoktól hitelek árja sújt
pénzügyed szívedet nyomja,
hátam mögé állj kedvesem,
erős leszel,
asszonyodé a léleknek gondja.

Kenyered fekete héja nyers
asztalról nem hullik morzsa,
arcodat mindig kezembe rejtsd,
simogatom,
asszonyodé a léleknek gondja.

Jönnek majd derűs nappalok
tort ülünk keserű múltra,
öledbe veszel kedvesem,
ne feledd el,
asszonyodé lesz léleknek gondja.

Ha megbántanak...

gondolatok

Különös. Megbántottak, és még haragudni sem tudok. Nem tudok, mert nem szeretnék adósa maradni, bosszút állni, törleszteni, hiszen ezzel csak újabb negatív adok-kapok élmény születne.

Viszont elgondolkodtam, még akkor is, ha fogalmam sincs mi váltja ki az ellenszenvét. Ebben kutakodom, és megköszönöm megbántómnak a tükröt, amit elém tartott.
Igen, meg kell köszönnöm, mert foglalkozik velem, és ezáltal jót akar nekem. Ő megtalálta azt a hibásan működő gént vagy sejtet, amit én nem érzékeltem eddig.
Arról, hogy túl sokat foglalkozik velem, és ezáltal a rabommá vált, igazán nem tehetek. Felkínálta nekem is e rabság láncát azzal, amikor megbántott. Kihívott egy csatára, elém dobta a kesztyűjét, de én nem fogadtam el. Remélem megérti, én nem lehetek a rab társa, mert sokkal nagyobb dologra készülök.
Én szabad vagyok, eldönthetem magamban... nem állok bosszút. Ehhez jogom van. Tehetnék mást is, de a szabadságom, amit megtartok magamnak, ezt a döntésemet támogatja.
Szeretném ezt az élményt kamatoztatni, és saját épülésemre fordítani. Csodálatos érzés felülemelkedni.

Gondolkodom.
Van bennem valami, ami ellen küzdenem kellene? Talán miatta. Ő is egy ember, én is, és nem vagyok gyenge, hogy ne legyek képes szembenézni önmagammal.
Vagy hiányzik valami belőlem, vagy több van bennem valamiből.

Erre a gondolkodó szintre, akkor tudunk eljutni, ha az ember már nem a csecsemőkorra jellemző középagy használatával ösztönösen cselekszik. Ezt a primitív képességet még a hüllő világból hoztunk magunkkal, ám az egészségesen fejlődő ember később, a szintén folyamatosan fejlődő homlok lebenyét használja.

Elértem ezt a szintet, ezért gondolkodom mielőtt cselekszem.
Nincsenek indulat kitöréseim, dührohamaim, kényszerem a megtorlásra.

Erre jöttem rá. Jó így élni. Köszönöm.

Csendes percek

emlékezés

Csendes vagy bennem kis ember
szemeden fátyol lebeg,
zajos jelenből érkeztél
koponyád mögött múltad lelt helyet.
Nyugodt vagy, kimért, kegyes,
mélyről jött érzésből főztél
magadnak emlékből levest...
-táplálót, ízletest.
Ilyet főzni, csak anyád tudott,
ő látta annyiszor, mily ráncos homlokod,
ő dorgált meg érte, ha nem volt étvágyad,
anyád szavára nyitottad ki szádat,
beszéde templomi igével felért...
Így lett minálunk minden nap vasárnap.
Megáldom érte, édes jó anyámat.

Pál apostol Korinthusbeliekhez írt I. levele 13. rész

1. Ha embereknek vagy angyaloknak nyelvén szólok is, szeretet pedig nincsen én bennem, olyanná lettem, mint a zengő ércz vagy pengő czimbalom.
2. És ha jövendőt tudok is mondani, és minden titkot és minden tudományt ismerek is; és ha egész hitem van is, úgyannyira, hogy hegyeket mozdíthatok ki helyökről, szeretet pedig nincsen én bennem, semmi vagyok.
3. És ha vagyonomat mind felétetem is, és ha testemet tűzre adom is, szeretet pedig nincsen én bennem, semmi hasznom abból.
4. A szeretet hosszútűrő, kegyes; a szeretet nem irigykedik, a szeretet nem kérkedik, nem fuvalkodik fel.
5. Nem cselekszik éktelenül, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rója fel a gonoszt,
6. Nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal;
7. Mindent elfedez, mindent hiszen, mindent remél, mindent eltűr.
8. A szeretet soha el nem fogy: de legyenek bár jövendőmondások, eltöröltetnek; vagy akár nyelvek, megszűnnek; vagy akár ismeret, eltöröltetik.
9. Mert rész szerint van bennünk az ismeret, rész szerint a prófétálás:
10. De mikor eljő a teljesség, a rész szerint való eltöröltetik.
11. Mikor gyermek valék, úgy szóltam, mint gyermek, úgy gondolkodtam, mint gyermek, úgy értettem, mint gyermek: minekutána pedig férfiúvá lettem, elhagytam a gyermekhez illő dolgokat.
12. Mert most tükör által homályosan látunk, akkor pedig színről-színre; most rész szerint van bennem az ismeret, akkor pedig úgy ismerek majd, a mint én is megismertettem.
13. Most azért megmarad a hit, remény, szeretet, e három; ezek között pedig legnagyobb a szeretet.

ide-VÁR-lak

KICSI TÜNDÉREK KOPOGNAK MINDEN NAP
KICSI TÜNDÉREK HÚZZÁK A KŐFALAT
APRÓLÉKOS GONDDAL RÉSEKET BETÖMNEK
ARANY HOLDSUGÁRBÓL REMÉNYEKET FŰZNEK

A KAPUBAN ŐRSZEM A HATALMAS JÓSÁG
NEM LÉPHET BE TŐLE AZ ÁLNOK GONOSZSÁG
UDVARÁN EGY VÁRAT MANÓK HADA ÁLLÍT
ALAPJA BOLDOGSÁG, FALA FÉNYLŐ GRÁNIT

KÖRÜLÖTTE MEDER ARANYHALACSKÁKKAL
TITKOKAT ŐRIZNEK FÉLTŐ GONDOSSÁGGAL
VIRÁGOK A KERTBEN ILLATOZÓ RÓZSÁK
A NAP SZÍNÉT ŐRZIK ATTÓL OLYAN SÁRGÁK

ABLAKA BÁTORSÁG NÉZNI A VILÁGRA
LÁTHATATLAN KEZEK MOSSÁK LE TISZTÁRA
DERŰ ÉS VIDÁMSÁG HADD SÜSSÖN BE RAJTA
ÉLVEZZE ITT LÉTÉT KI A VÁRAT LAKJA

PILLANGÓK, MÉHECSKÉK MADARAK A FÁKON
ARANYSZÁLAK LÓGNAK MINDENIK ÁGON
MOSOLY RAGYOG, A LEVEGŐ TISZTA
AKI IDE BELÉP NEM MEGY TÖBBÉ VISSZA

IDE VÁRLAK MINDEN ÉJJEL
IDE HÍVLAK SZÉP ZENÉVEL
KERGETŐZNI, FOGÓCSKÁZNI
BOKROK ALJÁN BÚJÓCSKÁZNI
MEGPIHENNI ROSSZ NAPOKON
SÜTKÉREZNI KINT A NAPON
CSÓKOT CSENNI, CSODÁT VÁRNI
ÁLMOT SZŐNI, ÉGRE SZÁLLNI...

Mese egy könyvről,mely nem nyílik meg mindenkinek,csak aki félti és szeretettel olvassa

Tanmese ez kedves olvasók, kedves emberek, mert minden sors egy könyvet érdemelne, és minden sorsot ami az utunkba kerül mi írunk, ha ezt gyakran el is felejtjük.  
Nyomokat hagyunk magunk után.

    Egyszer volt, hol nem volt, így kezdődnek a mesék, így kezdem a mesét én is, bár ez a könyv még nem a múlté. Megszületett egy könyv. Két fiatal harmadik alkotása, egy rózsaszín, puha könyv, fehér lapokkal, melyek arra vártak, hogy megtelnek tartalommal, lélekkel.
Gyönyörű arany betűk kerültek bele, örömet szerezve vele a két szerzőnek, és mindenkinek aki a kezébe vette. Volt abban mosolygás, békesség, huncutság.
Néha kerültek bele könnyek is, de a könnyek nélkül nem jelentek volna meg lapjain az apró gyöngy szemek, mert azzá váltak valamilyen varázs érintés által.
Aztán egyre több tartalommal telt meg ez a könyv. A  fehér lapok egyre színesebbé váltak, emberek jöttek-mentek akik segítettek tarkítani,  színessé tenni. Barátok, ellenségek, vetélytársak és a szerelmek.
A babanapló szinte észrevétlenül, átalakult egy fiatal serdülő naplójává, amit féltett ,rejtegetett a világ szeme elől.
Kerültek bele fekete lapok is, amikor az első gyász megérintette, kék lapok amikor a boldogság kék madarát kergette, zöld lapok amikor reménykedett, hogy egyszer egy olyan ember kezébe kerül aki megbecsüli.

El is jött az idő. 
Megszerezte valaki, feltette élete polcának legszebb, legláthatóbb helyére. gyakran, és boldogan forgatta, óvta, és kezdte lapjait megtölteni a szerelemmel annak minden gyönyörével, bánatával.


Aztán jött egy fekete árny, ami ráborult mindenre. A könyv kezdett háttérbe szorulni.  Már nem volt olyan érdekes. Tulajdonosa másban kereste a felüdülést. Csak ritkán vette a kezébe, és néha durva, bántó szavakat is írt bele.
Egyszer egy viharos hétköznapon leesett a polcról, és ott hevert nem nyúlt érte senki. Régi tulajdonosai már nem tehettek érte semmit, mert ők már az új hazában találták meg a boldogságot. Az új gazdája pedig nem találta fontosnak, hogy lehajoljon érte.
Rúgott rajta egyet, hogy ne legyen útban és ott hagyta.


Így porosodott, kopott meg a könyv.  Már-már enyészetre ítélve,amikor egyszer csak jött Valaki, akit talán Isten rendelt oda. Felvette a könyvet leporolgatta, nem tette le belelapozott, és nagyon értékesnek találta.
- Pont nekem való -gondolta ,és megszerette. Azóta minden nap ír bele. Kedvesen éltető, szépítő szavakat. Lapjai újra tartalommal telnek meg, és a titkok könyvévé vált. Olyan titkokat tud amiket két távoli ember egymásnak nyújtani tudhat. Álmok, remények, vágyak kerülnek lapjaira. Hónapok óta csak íródik,íródik és a könyv jó illatot áraszt, biztos vagyok benne, ha rátalálsz a sajátodra, megnyílik a te számodra is.

Lelke, amely már elhalni készült szárnyra kelt, és tűz lobog benne. Láng, mely nem perzsel,csak világít és melegít. Sokáig szeretné ezt a lángot égetni, mások és saját örömére.
Segítsetek,hogy így legyen!
Őrizzétek a lángot, hajoljatok le, poroljatok, töltsetek meg tartalommal minden könyvet ami az utatokba kerül. Minden sors egy könyv. Mi írjuk lapjait. Szóljanak ezek a könyvek szép dolgokról, sikerekről, boldogságról, és bár elkerülhetetlenek a nehéz napok, kívánom, abból mindenki a legkevesebbet írja beléjük.